Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (16. évfolyam, 1992)
Kaprálik Zsuzsanna: A népi halászat hagyományos eszközei Vajkán és Keszölcésen
gálgatta a partról a háló felszínét, „Sokszor az embe éfigyéte, vót, hogy vét idő íeűnyi így a parton. Figyétük, éccer csak itt is mozog, ott is mozog a háló, má má tuttuk hogy nekiment a hal, nem vótunk bisztossak, hogy bele-e fúrta magát abba a szembe, de má láttuk, hogy most jó halmozgás van, reggere lesz így meg úgy..., meg vót úgy, hogy láttuk (a halat), ha egészen fönt vót.”12 Azt az időt, amíg a szackórni megtelt, a halász általában aktív munkával töltötte. A szackórni falába ütköző pontyokat, keszegeket ladikból a t á p 1 i vagy akimerítő szák segítségével fogta meg. A h o s z - szúnyelű kimerítő szák mindig kéznél volt, le volt szúrva a ladik oldalába. A ladikkal többször is leereszkedtek a vízen parttól-partig. Ha nagyobb zsákmányt akartak, az evezős evezőjével kopogtatta a ladik oldalát, riasztotta a halakat. A megriadt halak tömegesen úsztak a víz felszíne felé. Gyakran 6—7 darab is került egyszerre a táplira, hogy a halász alig tudta kiemelni a nehéz súlyt a vízből. A riasztással annyi hal előkerült, hogy a halász győzte tápliját vagy szákát bemeríteni a vízbe és felhúzni. „Sokszor át szoktuk zörögni azt a (helyet) Aranyérnek monták, el köllött legalább oda a fehír keríttísig, a temetőjig, attú sokka mellette bemennyi, osztán újra kesztük onnéjt kifelé ugrasztanyi. Ha láttuk, hogy érdemes, öccör-haccor átjártuk csónakkal, mindig gyöttek ki”.13 Az éjszaka folyamán a vízen hagyott szackórni reggelre „megrakodott”. Volt amikor több mázsa hal is belekerül a hálóba. A hálót a fennakadt halakkal együtt felszedték a csónakba, majd a hálóról lefejtették a halakat. Gyakran reggel nyolctól délután kettőig is eltartott ez a munka. Aránylag amilyen könnyű volt a háló kivetése, olyan nehéz, hosszadalmas és fárasztó volt a halászat után a halak kifejtése. Halászat után a szackórnit, úgy mint a nagyhálót, alaposan ki kellett mosni a folyóvízben. A hálót vagy a téricsfán szárították, vagy ha rövid időn belül újra halászni indultak, a folyópart bokraira terítették szárítás céljából. A halászat végeztével a szackórnit meg kellett javítani. Egy-egy halászat után úgy megkárosodott a háló, hogy a nagyobb lyukakat az újabb halászat előtt ki kellett javítani. A javítást is hálókötőtű segítségével végezték. Végezetül essék néhány szó arról is, hogyan készült maga a háló. A szackórnit, ahogy azt már említettem, a halász vékonyabb, vásárolt fonalból bérce és hálókötőtű segítségével maga kötötte. A szackórni kötéséhez egy segédhálóra is szüksége volt. Az új hálót (annak első sorát) a segédháló szélességét (magasságát) alkotó szélszemekbe kezdte kötni, így tulajdonképpen a segédháló szélszemei alkották az új háló első sorát. A szackórnit szélességében kötötte. Fentröl lefelé először megkötötte a három méter hosszú első sort (ezt belekötötte a segédháló szélszemeibe), majd fordult, s lentről indulva felfelé a következő sort az előző sör szemeibe kötötte bele, s így tovább. Mikor piár 7—8 sort ilyen módon megkötött, az újonnan megkötött hálórészt levágta a segédhálóról, s a munkát ezután már önállóan, segédháló nélkül folytatta. A háló megkötése után még a hosszanti szélszemeket „duplásította”, majd a hálót hasonlóképpen állította be, mint ahogy azt a nagyháló esetében láttuk. A szackórnin kívül a rekesztőhalászatban használatos volt még a v ö r s e , amely zsákszerű, két szárnnyal ellátott, hálóból készült halászszerszám volt.
