Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (16. évfolyam, 1992)
Kaprálik Zsuzsanna: A népi halászat hagyományos eszközei Vajkán és Keszölcésen
A vörse hossza a 3—5 m-t, a szárnyak hosszúsága a 10 m-t is elérhette. E szerszám vázát leggyakrabban 3—5, de 8 darab különböző nagyságú karikák a vörse karikkák alkották. A karikákat maga a halász „szálakból” készítette. A szalak erdőben vadon termő, szőlővenyigéhez hasonló, fákra felkúszó növény volt, amelyet rugalmassága, könnyen hajlíthatósága miatt szívesen alkalmazott minden halász. A szalakvenyigét kézben meghajlította, majd a két végét egymásra helyezve fonal segítségével összeillesztette. A legnagyobb karika a n a gy - k a r i k k a a vörse szájában, kapujában helyezkedett el, az ezt követő kiskarikkák fokozatosan kisebbedtek. A szalakkarikák alkotta vázra került a belső és a külső háló. Eredetileg otthon „viszált” (fonott), finomabb kenderfonalból, később vásárolt, gyári készítményű fonalból a halász maga kötötte. Apró, 2,5x2,5 cm, 3x3 cm-es szemekből készült. A belső hálót az egyes karikák között kihúzott, henger alakú hálók a rekeszek alkották. A rekeszek száma a karikák számától függően változott. A legrövidebb és legegyszerűbb varsa 3 karikából és egy rekeszből állt. Általában ennél nagyobb, 4—8 karikából és több rekeszből álló vörsét használtak. A rekesz hosszúsága megfelelt két karika közti távolságnak. A hengeralakú náió egyik végét körben ráöltötték a karikára, vagy a szalakot beiuZLék a nenger szélszemeibe. Ezen az oldalon akkora nyílást kaptak, ameKKora a karika kerülete volt. A rekesz másik végét a másik karikában vagy a karika mögött zsinór segítségével annyira összehúzták, hogy éppen csak akkora rést kapjanak, amelyen egy hal átfér. Ezt a köralakú nyilast szuk-nek nevezték. Négy zsinór segítségével a szűköt rögzítették a narmaaik karikához, íll. az utolsó rekesz esetében a vörse farkával együtt a farkkaróhoz. A négy zsinór a rekeszt nemcsak rögzítette, hanem kiieszítette, kitámasztotta. Miután a vorse belső hálóját, a rekeszeket felszerelték, felhúzhatták az ugyancsak hengeralakú külső hálót. A külön-külön megkötött vörse szárnyai ezután kerültek helyükre — az első karikára. A vorsét főleg apanáskor és áradáskor használták csatornák, erek, befoiyók „meghaiaszasára”, de a folyó parti szakaszán is alkalmazhatták. A nalász a vörsét mindig úgy állította fel, hogy a szája a víz folyásával szembe Kerüljön. A halasz a vörsét a vízben a talajra helyezte. Két szárnyát V alakban annyira széthúzta, hogy minél nagyobb vízterületet elrekesszen veie. A szárnyakat és a vörse farkát egy-egy karó segítségével rögzítette a taiajnoz. A Kihúzott, kifeszített két szárny elrekesztette a vizet, a halnaK útját állta, és bekísérte a vörse szájába. A hal a nagykarikán keresztül bejutott az első rekeszbe, átúszott a szűkön is, de már visszaúszni nem luaott a szűk nyíláson, fogva maradt. Az este elhelyezett vörse reggelre annyira „megrakodott”, hogy a halász alig tudta beemelni csónakjába. A szűKöt az összehúzó zsinór kiengedésével kinyitották, és a rekeszből kiszeaték a halat. Emelőhalászat Az emelöhalászat szerszámai is ismertek voltak a vizsgált falvakban: a t á p 1 i, amelyet partról és csónakból egyaránt alkalmazhattak, a gránittápli, a táplinak csónakból való halászathoz kifejlesztett változata és a millingháló. Mindhárom hálóféleség favázra kifeszített fonalból kötött háló volt.
