Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (16. évfolyam, 1992)
Kaprálik Zsuzsanna: A népi halászat hagyományos eszközei Vajkán és Keszölcésen
Sarolták. A hálót fertálokban rendelték még. Egy fertály 25— 30 m hosszúságúnak felelt meg. A nagyhálóhoz 3 fertály alaphálót használtak, tehát kb. 75—90 m hosszúságot. A fertályokat szélességükben valamivel erősebb kenderfonállal, mint amilyenből maga a háló készült, hálókötőtű segítségével összekötötték. A nagyháló alsó és felső részét ujjnyi vastagságú két-két kötél, í n - kötél tartotta, stabilizálta. „Hát, legtöbbnyire csak ínkötélnek monták, ínkötél, mer’ valójába’ minden hálónak van ina, ami kötél körű van, az ina néki, ami tarcsa a hálót, ami erősíti, mer máskülönbé a nem lehetne, szítszakanna.”') „Abba ojjan vastag rudazókötél vót, az a vastag ín az rudazókötélbű, nem ijen közönséges cérnábú, hanem vastag ín vót, amive összehúszták asztán alú is, ahol a ólom van és a fősejit is, ahol a dugók vannak, a parafa. Mer oda erős kötél köll. Ojan vastag vót, mind a ruhaszárító kötél.”2) A két-két kötélből az egyik j o b b f o n y á s ú , a másik balfonyású volt. A köteleket szintén Gútán rendelték. A háló inaihoz, tehát az alsó és felső duplakötélhez kenderzsinórral, hálókötőtú segítségével öltötték hozzá a háló szélszemeit. A felső duplakötél volt a p a r á s i n , amely a háló felső részét tartotta. Ezen az ún. párák, az úszók helyezkedtek el. Az alsó duplakötél az ó 1 m o s i n nevet viselte, anielyhez a nehezéket, az ólmokat erősítették. A párák és az ólmok biztosították, hogy a vízbevetett háló falszerűen megállhasson. A párák a háló felső részét közvetlen a vízszint alatt tartották, míg az ólmok az alsó felét a folyómeder felé húzták. A para a vizsgált időben már vásárolt parafadugóból, régebben fűzvagy nyárfa kéregből készült. Szükség esetén azonban még a vizsgált időben is alkalmaztak fakérget. A fakéregből vagy a vásárolt parafadugóból készült párákat a halász maga faragta. A fakérget kb 7 cm-es csíkokra szabdalta, a parafát ovális alakra képezte, s közepüket kilyukasztotta. A parafadugó könnyebb volt a fakéregnél, így jobban biztosította, hogy a háló a víz színén maradjon, ne merüljön le. Ha szűkében voltak a parafadugónak, akkor is legalább minden harmadik úszó parafából, s csak kettő-kettő készült fakéregből. A háló nehezékeit, az ólmokat vásárolt ólomból a halászok házilag, szintén maguk gyártották. Az ólomnehezékek készítése általában csoportos munka volt. Az ólom felolvasztásához égetett téglából készült ólomformát használtak. A téglába előzőleg hosszúkás mélyedéseket, v á j k o k -at vájtak. A „fandliban” felmelegített ólmot ezekbe a mélyedésekbe öntötték. Egyszerre több ólomformát is használhattak. Miután az ólom a lyukakban kihűlt, vasdarabkával kiütötték — „kipöckűték” és öntötték a következő ólomadagot. A félig kihűlt hosszúkás ólomdarabkákat, az ólomatkákat kalapács segítségével lapos lemezekké képezték. Ezeknek két végük keskenyebb, közepük, a derekuk szélesebb volt. Amint láthattuk, a vizsgált időben a nagyháló alapját képező hálót és köteleket már vásárolták a halászok. A nagyháló többi részét ugyancsak vásárolt nyersanyagból, de maga készítette- a halász, pl. a már említett úszókat, nehezékeket. Ugyancsak a halász maga véglegesítette a nagyhálót: rögzítette a hálóhoz a köteleket, úszókat, nehezékeket, vagyis „állította be a hálót”. A háló beállítása az inak beállításával kezdődött. E munkafolyamatot általában ketten végezték, egyik a párás int, másik az ólmos int állította be. A párás ín jnindkét kötelére az egyik halász ráhúzta a párát, a másik halász az ólmos ínra [szintén mindkét kötélre)
