Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)
Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében
a gyomnövényeket, szétmorzsolta az őszről maradt hantokat, a volt kukoricaföldön összeszedte a maradék tuskókat is. A legtöbb gazda tehát sem ősszel, sem tavasszal nem engedte a marhát a vetésre. A laza, ritka földet viszont, amit a „böjti szelek“ könnyen elhordták, jól tömörítette a birkák, disznók apró körme. Birkát a környéken keveset tartottak, 2—3 darab volt a gazdaságokban, de Nyéken és Vásárúton is volt egy-egy birkatartásra szakosodott nagygazda, „birkás ember“, akit külön megkértek ősszel, hogy az állatait hajtsa rá a vetésre. Kemény tél, erős fagyok után tavasszal hengerrel is megjáratták az őszi vetést, „hogy ne szakadjon meg a gyökere“. (Természetesen hengerezték 2—3 héttel a vetés után is, de ennek a hengerezésnek a gazdák szerint nem annyira a vetésgondozás, hanem inkább a szántóföld végső elegyengetése volt a célja.] A vetés gondozásának munkálatai április végén — május elején fejeződtek be, amikor a kapások elültetése után még kiirtották a tavaszi gabonából a „mácsonyát“. Ennek eszköze a kovácsoltvasból, vagy házilag, pléhből, esetleg rossz kaszapengéből készült, V-alakú „mácsonyböködő“ volt. Ennek a munkának az elvégzésére az egész család kivonult a határba — „szinte élvezet vót bökönnyi, úgy pattant“. Miután a mácsonyától megtisztították az aratásig már nem volt gondjuk a vetésre. A hátralévő időt a kapások gondozása, a vetett takarmányok és a „merőszéna“ betakarítása töltötte ki. Az aratás Az aratás eszköze századunkban a takaróval („kajmó“, „gajmó“) felszerelt kasza. A kaszanyelet az ügyesebb gazdák, akiknek volt otthon faragószékük, maguk is elkészítették, vagy a helyi bognár faragta azt hozott faanyagból — az ártéri erdőkben, ill. a gazdák „faültetőiben“ vágott szilfából, vagy a dunaszerdahelyi fakereskedőknél vásárolt vörösfenyőből. A kaszanyél kétmankós, „két foglájú“. A kutatás idején megmért pengék hossza 80—95 cm, de egyes adatközlők szerint a penge hosszúsága a nyéltől is fügött. A kétmankós nyélre hosszabb, 100 cm-es, a később elterjedt, alkalmanként boltban vásárolt egymankós, „egy foglájú“ nyélre ennél jóval rövidebb, 60—80 cm-es pengét szereltek. A kaszavásárlás nem volt évente ismétlődő alkalom, ezért nagy súlyt fektettek a megfelelő penge kiválasztására. Vándorárusok a 20-as évektől már csak nagy ritkán jöttek erre a vidékre, így a pengét a járásközpont vaskereskedéseiben vásárolták. Hozzáütögették egy vasdarabhoz; „aminek szíp hangja vót, az jó vót. Aztán úgy is csiálták abba a időbe, hogy vittek be a zsidónak egy pár csibét, akkor ő választotta, akkor biztos jó vót.“ A törött kaszát „megnyakaltatták“ a kováccsal, vagy átalakították nádaratónak. Az aratás eszközeiről szólva meg kell jegyezni, hogy 1941- ben egy királyfiakarcsai 30 holdas gazda két társával közösen aratógépet is vásárolt. A „kajmó“ két- vagy háromágú természetes faág volt, amit télen az „erdőilés“ alkalmával kerestek. Leginkább szilfán lehetett találni megfelelő ágat. Néhány „farigcsáló ember“ gereblye formájú takarót is készített, de ezt a többség nehéznek tartotta, s a „zsombókokon“ könnyen el is törött. A kaszás eszközeihez tartozott még a fából, ökörszarvból vagy pléhből készült „kátyúban“, „tokmánybán“ tartott „kaszakű“ (a vizsgált időszakban a kátyú és a tokmány szinonim fogalmak, nem utalnak az anyagravamelyből készültek], valamint a földbe üthető üllő, a kétélű kaszakalapács. Székes üllőt csak a Karcsákon használtak. Ezeket az eszközöket a durva szövésű, hosszú, vállra akasztható „kátyús-
