Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

tarisznyában,“ vitte ki a határba a kaszás. A székes üllőt a nagyfoglára" akasztva szállították.

A marokszedő a levágott gabonát „salló“ segítségével szedte marokba, a laza, széthulló árpát viszont a folyamatosan maga után húzott kisgereblyével. Ugyancsak a marokszedő eszköze a 2 m széles, természetes kétágú, kb. 25 akácfából készült foggal ellátott „hárítógereble“, amelylyel este „hárította fel/' a tarlón elhullott kalászt. A kötöző az otthoni gazdaságban „kötőfával“ kötötte be a két marokból álló kévéket. Az uradalmi aratómunkásoknak erre a gondosabb kötözési módra nem volt idejük. A kötőfák hossza 36—42 cm; található köztük teljesen sima, de véséssel, esztergálással díszített is; a vastagabbik végén átlyukasztott és nyílás nélküli egyaránt. Kulcsárkarcsán szerdahelyi cigánylegények is szoktak kötözést vállalni a 30-as években. Ok használtak olyan kötözőfát, amelynek a vége síppá volt kiképezve.

Az aratáshoz ócska munkaruhába öltöztek, a lábukra rossz bakancsot húztak, sokszor mezítláb arattak. Vászonból készült kézvédő, „tusz- 11“ használatára a 20-as évekből Vásárúton és Nyéken emlékeznek. E- gyébként a marokszedő hosszú ujjú, vékony ruhát vett magára. Az aratás volt az utolsó alkalom, amikor néhány gazda még vászongatyába öltözött.

Mivel az eszközváltás a Csallóköznek ezen a részén nem sokkal a 19. század közepe után játszódott le, ennek lefolyása ma már recens adatok alapján nem rekonstruálható. Sarlós aratásról az adatközlők közül legfeljebb azok hallottak ,akik megjárták az 1. világháború keleti frontjait és fogolytáborait, vagy részt vettek a 2. világháború idején az erdélyi bevonulásban. A vizsgált falvakban kizárólag a rávágó kévézö aratás ismert (a tavaszit is rávágták), az adatközlők számára még a megdőlt, összekuszálódott gabona sarlóval történő levágásának gondolata is furcsának tűnt — az ilyet „kaszaheggyel csipkedték“.

Az aratás általában Péter-Pál után egyhéttel kezdődött — „azt má fölűrű magyarázták, a fölhő mondta meg“ —, de az előkészületek ennél korábban. Rendbehozták, előkészítették a szerszámokat. Ha nagy volt a gazdaság, vagy egyéb ok (pl. katonai szolgálat) miatt nem volt elegendő a család munkaereje, részaratót fogadtak. Azok a gazdák, akik rendszeresen vettek igénybe idegen munkaerőt, igyekeztek minden évben ugyanazt az aratópárt biztosítani. Ezek régebben, kb. a huszas évek közepéig tizenkettedik, később tizenegyedik vagy tizedik részért szegődtek. Nyéken a búzából tizenegyedik, árpából tizedik részt kaptak. Marokszedőt a kaszás fogadott maga mellé. Ennek járandóságát előre megái lapították, ez 180 és 250 kg között mozgott. Ha szolgalegényt tartott a gazda, s azt aratásra is kötelezték, ezért külön bért, „aratóruttyotí“ (Királyfiakarcsa) kapott.15 A kaszásnak a behordásnál, cséplésnél is segédkeznie kellett. A gazdák szerint ez érdekében is állott, így tudta ellenőrizni, pontosan megkapja-e a részét. Részelhettek kinn a földön vagy a cséplésnél is. Utóbbi esetben a szem mellett járt a kaszásnak egy kocsi szalma is.16 Ha a kaszásnak elfogyott télen a szalmája, újra csak a gazdához fordult segítségért; ilyen esetben egy kocsi szalmáért egy kocsi trágyával kellett fizetnie. Kaszát, gereblyét az aratók vittek magukkal.

Az aratás előkészületeihez tartozott a „kötőcsinálás“ is. Kötőt korábban learatott rozsból, vagy a talajvízzel borított laposokon, kanálispartokon tenyésző sásból készítettek a rövid szárú árpához. A királyfiakarcsaiak Madba, a nyékiek a balonyi határba is elmentek sást nyílni.