Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

de főleg a Mindenszentek utáni vetés már elítélendő volt: „még a gyerekének se mondja meg, ha bevágott“; „aki Mindenszentek után vet, az ne beszíjje el azt a gyerekinek, hogy ne tanújja el azt“. Kulcsárkarcsán, ahol szent József a kápolna védőszentje, József napkor bementek a misét meghallgatni, utána indultak a határba.

A tavaszi gabona vetésideje az időjárástól függött — néha már február közepén belefoghattak, máskor akár áprilisra is kitolódhatott a vetés.

A vetőmag tehát felszántott, esetleg trágyázott, kellőképpen porhanyósított — fogasolt, hengerezett — földbe, 6—7 cm mély „magágyba“ került. A vetőgéppel földbe juttatott magot széles, aprófogú magtakaró fogassal, vagy egy megfordított fogassal takarták be. „Boronát“ — tövisboronát az idősebb adatközlők is csak nagyszüleik gazdaságában, mar akkor is használatból kikopva láttak.1'1

1 holdra 90—100 kg búzamagot, 60—70 kg árpamagot, vagy egy más számolási rendszer szerint búzából 1 araszra 17 szemet, árpából 13—14 szemet számoltak.

Tavasz derekáig a vetések további gondozásra is szorultak. Ha a rozs- vagy a búzavetés nagyon sűrűn kelt, ősszel ráhajtották a marhát. De ezt csak ritkán, s akkor is csak a nagyobb gazdák kockáztatták meg, mivel a marha tépi a füvet, s gyökerestül is kitéphette a gabonát. Tavasszal viszont, ha „megbukrosodott“ a vetés, mindenképpen fogasoltak, mégpedig magtakaró vagy megfordított fogassal: „a hátuljával húzatták, úgy, hogy a fődet karinzsálja föl“, de túl mélyen ne keverje meg. A fogasolás jót tett a sok esőtől „megtömődött“ talajnak is, kitépte