Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

után azonnal szántani, amíg a föld nem szárad ki. Ezt a szabályt a valóságban csak ott tudták betartani, ahol részesaratók dolgoztak, tehát a 30 holdnál nagyobb földterülettel rendelkező gazdaságokban — „én nem arattam, én szántottam az aratók után. Mindjárt letakarították, összekepéztük a földet, én rögtön mentem szántani.“—, vagy ahol a családban volt fölös munkaerő. Nem volt ugyan ritkaság, ha valahol még szeptemberben is felszántatlan volt a tarló [a konda járta), de az ilyet hanyag gazdának tartották. A legtöbben persze kényszerűségből halasztották a „tallószántást“ későbbre. Ugyanis a cséplőgéptulajdonosok szívesebben vették előre a kisebb gazdákat, igyekezniük kellett tehát a behordással, s azután még vissza is kellett segíteniük a cséplőgép körül dolgozóknak. így is igyekeztek legalább félnapokra kijutni a földekre. Hátrányos volt a szántás halogatása azért is, mert a ló közben kihasználatlanul állt az istállóban. Aki tehát tehette, az még a behordás előtt, a kepéket kikerülgetve belefogott a tarlószántásba; a kepék helyét utólag szántották fel. Gyakorlat volt az is, hogy a tábla közepén levágtak egy sávot, azt lehárították, rögtön felszántották, megfogasolták, lehengerezték, és erre a részre rakták a kepéket. Ha esős volt az idő, gyorsan gyomosodott a föld, hamarosan, szeptember elején sort kerítettek a második szántásra, majd októberben a „vetőszántásraí“ — lehetőleg két héttel vetés előtt, hogy a föld „beérjen“. (Ez persze attól fügött, mennyire jártak már benn az őszben. Ha nem sikerült idejében szántani, közvetlenül a szántás után is elvetettek.) Az utolsó években már el is szokták hagyni a második szántást, ahelyett inkább fogashengerrel tömették meg a földet: „mer ha egyik szántás közel esik a másikho, akkor má