Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

csak túrja a fődet a eke, nincs megírve, megüllepedve“. Elmaradt a második szántás akkor is, ha nagyon száraz volt a föld, ha az eke csak a hantokat forgatta volna. Ha egészen a vetőszántásig nem esett az eső, kénytelenek voltak fakalapáccsal, fejsze fokával törni a hantokat, ami nagyon fárasztó és csak kevéssé eredményes munka volt. Ritkán folyamodtak hát ehhez a módszerhez, inkább megpróbálták kivárni az esőt, hogy szétomlassza a hantokat. Általában azonban úgy tartották, hogy „három szántásná vérmesebb a főd“, jobban terem.

A vetőszántás mélyszántás volt, 25—30 cm mélyen forgatták meg a földet. Az egylovas kisgazdák társultak, aki tehette, három lovat is összefogott, vagy az ökrök elé fogott még egy lovat. Szántáskor a gyeplőszárat egy kötéldarabbal toldották meg. Tehenekkel csak az szántott, akinek 2—3 hold saját és esetleg még másfél-két hold árendás földje volt. Aki nem akarta a teheneit igázni, a kölcsönkért lófogatért két-három nap gyalogmunkával fizetett szénakaszáláskor. A 70—100 holdas igazi nagygazdák ló- és ökörfogatot egyaránt tartottak. Ök a lovakkal csak könnyű munkát végeztettek, pl. fogasoltak, de szántani már nem fogták be a lovat.12

Kapások után csak egy szántásra jutott idő. A régebben termesztett, vörhenyes színű, nyolcsoros „águsztusi kukorica“ korán beérett. Igazán nagy gondot akkor jelentett időt szorítani a búza alá szántásra, amikor a kései érésű, „lófogúi“ kukoricát kezdték termeszteni, u. i. a megszokott vetésforgón ekkor sem változtattak. A burgonya- és kukoricaföldek gyorsan gazosodtak, ezért a szántás előtt a nagyra, nőtt gyomnövényeket le szokták kaszálni. Búza alá különös gonddal porhanyósították a talajt, háromszor is fogasoltak, utána hengereztek.

Az 1. világháborút követő időszakban a tavaszi gabona alá már sosem szántottak tavasszal. Aratás után leforgatták a tarlót, lehengerezték, esetleg egyszer fogasoltak is, majd amikor már minden egyéb munkát elvégeztek a határban, következett a mélyszántás a tavaszi gabona alá. Az ősszel felszántott föld jobban magába vette a nedvességet: aki tavasszal szántott, annak kiszáradt. Tavasszal, amikor „pirúní“ kezdett a föld, már csak fogasoltak, vagy „má utólagosan azt csináltuk, hogy kértünk kettes ekét, annak azt a deszkáját, ami a fődet forgatta, levettük, és avval osztán, mint most hogy van, hogy há kapocskázzák a fődet, úgyhogy avvá átjárattuk a fődet“.

Az össze- és a szétszántást („csáléra, csálézás, összevettetís, hajszára/1) felváltva alkalmazták, ügyelve arra, hogy a vetőszántás összeszántás legyen, s ne nehezítse az aratást „középberázda“, legyen hová rakni a kepéket. Ha mégis szétszántottak, akkor a barázdát a kormánylemezzel „összehúzatták“. „Olyan síma vót a főd aratáskor, mint az asztal.“ Mivel mezsgyék már csak Nyéken voltak, az ekével a szomszéd földjén kellett fordulni. A munka végeztével a letaposott darabot is felszántották.

Az ekét kocsiháton vitték ki a határba — előre tették a taligát, mögé az ekét. Emlékeznek még a természetes V alakú fából készült ekelóra is, amelyen a két száron fa- vagy vasszeg akadályozta meg a gerendelv lecsúszását, de a két háború közötti időszakban már nem használtak ilyet. A 40-es években néhány gazda kerekes ekelovat vásárolt. A kocsisaroglyába került az abrak a lovaknak, meg az itatókanna. Ha ökrökkel szántottak, az itatókannára nem volt szükség azokat lehajtották az itatógödörhöz, vagy ha a közelben volt kanális, abból itatták (ez utóbbi ugyan tilos volt, de büntetést nemigen szabott ki a gátőr}. Nyéken a szá