Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)

Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében

szólván nem létező helytörténeti, gazdaságtörténeti, történeti-statisztikai kutatások eredményeire is szükség lenne. Ezek segítségével kellene tisztázni a politikai-társadalmi változásoknak a paraszti gazdálkodásra gyakorolt hatását is.

Földismeret, határhasználat

A Dunaszerdahely környéki falvak parasztgazdái három alapvető földminőséget különböztettek meg. A legjobb minőségűek voltak az ún. „dombfődek“, ahol kellő vastagságú volt a termőréteg, ugyanakkor a talajvíz sem fenyegette a vetést. Aki tehette, kifejezetten vetőmagnak szánt búza termesztésére használta ilyen parcelláit. Pinkekarcsán jó minőségű földet jelent a „ríti főd,“ „rítfőd“ is, a kavicsos föld ellentéteként említették. Másutt a „gyöpfőddel“ egyetemben feltört rétet jelent, tehát tulajdonképpen nem minőségre utal, hiszen rétek „dombfődeken“ és „laposokon“ egyaránt lehettek. Az „ígevínyen“ „ígevínyes fődben“, tehát a köves, száraz részeken ugyan korán beérett a búza, de a szem túlságosan kemény volt. Az égevényes talajokat inkább a rozs és a muhar kedvelte. A legrosszabbul hasznosíthatóak a belvízjárta „laposok“ voltak. Vad, savanyú, sásos széna termett rajtuk. Ha a laposokat felszántották, szalmás trágyával megtrágyázták és takarmányrépával vetették be.

Mindezek az adottságok, az egyes gazdák parcelláinak száma, elhelyezkedése befolyásolta a vetésforgót. Egy-egy gazda földjei általában 4—7 darabban voltak. A parcellákat az 1920-as évek első felében még két barázda szélességű „mezsgyék“ választották el. Ez főleg azoknak volt hátrányos, akiknek keskeny, hosszú parcelláik voltak — a mezsgye mellett mindig gyöngébb volt a gabona, elperjésedett a föld, sok kárt