Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (13. évfolyam, 1989)
Sándor Eleonóra: Paraszti földművelés a 20. század első felében
tettek a pockok, hörcsögök is. Ezért azután, Nyék kivételével, ahol egészen a szövetkezetesítésig megmaradtak, a mezsgyéket mindenütt elszántották. Ettől kezdve a parcellák határát a barázda és az akácfából készült mérnöki karó jelezte, amit igyekeztek jó mélyen leverni, nehogy a szomszéd áthelyezze. A nyéki és a pinkekarcsai határ találkozásánál gyöpösnek hagyott „határdombok“ is voltak. Ugyancsak kis földhányások, „kompok“ szolgáltak határjelzőként az egy dűlőben elterülő vásárúti rétek között („kikompúták a két vígét“). A mezsgyék felszámolása után viszont gyakran lett konfliktusok forrása egymás földjének elszántása. „A gazdagabbét nem tudták elszántani, mer hetes ekéket hasznátak má. Ötös eke vöt a kisebb parasztoknak. Meg olyan vót, hogy jó milyen levették azt a ekét, ügyen, pláne ökrökkel vagy lovakkal is, aztán nekünk is faekénk vót kezdetben, majd felfordút! Igen mélyen állt a izé, nem tudta a ember visszaszántanyi. Ami egyszer el vót szántva, az már aztán semmit sem írt.“ Ha ilyen esetben vitára került sor, és sikerült megegyezésre jutni, a kárt okozó szomszéd az elszántott területnek megfelelő nagyságú darabon nem aratta le a gabonáját, hanem azt meghagyta a kárvallottnak. A vetésterület legnagyobb részét a búza foglalta el, ennél valamivel kevesebb szokott lenni az árpavetés, majd a rozs és a kapások következtek.8 Ahogy már említettük, az 1. világháborút követően már nem hagytak ugart. A legelterjedtebb a négyes vetésforgó volt, kötetlen földhasználattal a 60—70 holdas nagygazdák sem próbálkoztak. A megszokott vetésforgóhoz minden körülmények között ragaszkodtak, még ha a kedvezőtlen időjárás miatt ez egy-egy szántás vagy más talajművelő munka kiesésével járt is. Egyfajta veteményt több évig soha nem hagytak egy táblában, mert az „kiveszi a fődnek a zsírját“. A frissen trágyázott földbe kerültek a kapások, utánuk a búza, búza után tavaszi gabona (árpa), végül rozs vagy zab következett. Egy másik, ritkábban előforduló rendszer szerint a kapásokat tavaszi gabona követte, ebbe került alávetéssel a lóhere vagy lucerna, a takarmány után következett a búza. Sokan idegenkedtek attól, hogy árpa legyen a búza előveteménye, mert azt tartották, hogy az árpaföld „megnyűvesedik, nyűves a földje nekije, nos megeszik a búzát, elrágják“.9 „Foglaljuk el magunkat“ — ez volt a családi gazdaságok vezetésének elve, tehát igyekeztek annyi földet művelni, amennyi lehetővé tette az igaerő optimális kihasználását. Ennek legkönnyebben járható útja haszonbéres földek művelése volt. Ugyanakkor ügyelni kellett arra is, hogy a vállalt földek nagysága arányban legyen a tenyésztett állatok számával, különben nem tudtak volna megfelelőképpen trágyázni. 1 magyar hold bérleti díja a föld minőségétől függően 1,5—3 q búzának az ára volt. A bérleti szerződést 4—6 évre kötötték, 6 év alatt köteles volt a bérlő kétszer trágyázni. A földek adóját mindig a tulajdonos fizette. Kivételes esetnek számított, ha valaki feles művelésbe adta ki a földjét. Ezt a formát sem a bérbeadók, sem a bérlők nem kedvelték. GABONATERMESZTÉS A vetést megelőző munkálatok Valamennyi érintett faluban, hasonlóan a magyar nyelvterület más részeihez, faekén egyenes gereendelyű félvasekét értenek. Az emlékezet a faekék két fajtáját őrzi: a régebbieket „nem lehetett kikötni, mindig tartani köllött“. Később már olyanokat használtak, melyeket ki lehetett
