Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)
Vargáné Tóth Lídia: Kásák, pépek és kevert lepények a Főtájon
a birtokstruktúra stabilizálódása, a településhálózat differenciálatlansága, a középkortól folyamatosan, kiegyenlítetten fejlőlő paraszti mezőgazdaság, az országos átlagnál kedvezőbb piaci viszonyok segítették elő. Ahhoz, hogy a táplálkozási vizsgálatok előbbre jussanak, egyre több táj népi táplálkozását szükséges feldolgozni. Ezért foglalkoztam a Fötáj népi táplálkozásával. Főtájnak nevezik Csallóköznek a történeti Pozsony megyéhez tartozó részét, melyet a valamikori Pozsony megye két járása, az alsócsallóközi és felsőcsallóközi járás alkotott. Az egész anyagból most ismerkedjünk meg a kásákkal és pépes ételekkel. A kásafélék és pépes ételek készítése és készítési technikájuk a régmúltra tekint vissza. Ezeket az ételeket már akkor készítették, amikor a nyersanyag feldolgozásához még nem álltak rendelkezésre fejlettebb technikai eszközök (elég volt pl. a kézimalom). Sajnos az emlékezettel elérhető időben már több kása és pépes étel elvesztette jelentőségét, és feledésbe merült. Különösen így van ez az utóbbi 30 évben. Lássuk, milyen ételeket őrzött meg számunkra az idő és az emlékezet. Területünkön a 20. században, úgy tűnik, mint kásaalapanyag leggyakrabban használt a kukorica. Nem ismeretlen a köles sem, különösen a század első évtizedeiben. A gabonafélék közül a legtöbbnek kásaként való felhasználása az emlékezettel elérhető időben ismeretlen, sőt a jó kásaanyagként közismert árpa felhasználása is csak szórványos. A hajdina felhasználására a jelzett időben csak negatív adatokat találunk. A dara- és rizsakását az újjabban elterjedt kásafélék közé kell sorolnunk. A darakása azonban a munkabíró felnőttek körében nem örvendett nagy kedvességnek, a paraszti konyhán mint gyermekeledel terjedt el. A rizsa- és köleskása közötti összefüggés egyértelmű. A köles helyett más tápláléknál is használták a rizst, így kiszorulása után helyét a kásáknál is a rizsakása foglalta el. A rizst vízben vagy tejben főzték meg. Tojással és fűszerrel ízesítve, kis zsírt hozzáadva megsütötték, közepére szeszt öntöttek, és meggyújtva tálalták mint lakodalmi tortát a 30-as évekig. A 40-es évektől a hétköznapi étrend része lett. A ludaskása1 már a századfordulón ismert kásaféle. Elsőként a lakodalmi asztalon jelent meg e főtt rizs és baromfiaprólékosból készített étel. Mind a mai napig folyamatosan készítik lakodalomra és búcsúra, búcsúi ebéd nélküle elképzelhetetl'en. Meglepően szívósan tartja magát mint ünnepi táplálék, hétköznapi ételként még nem terjedt el. Az abákása2 szerepe sem sokat csökkent a századfordulóhoz képest. A disznóölés tipikus étele. Egyes3 adatok szerint köles is kerülhetett bele a századfordulón kukoricakása helyett. A köleskása'* a század első évtizedeiben gyakran főtt. A külüben lekopútt kölest megmosták, és sós vízben kására főzték, zsírral ízesítették. A 40-es évektől a köles teljesen elvesztette szerepét a népi táplálkozásban. A kukuricakása5 annak ellenére, hogy a kukorica nálunk nem őshonos, gyorsan tért hódított, kiszorítva más kásanövényeket. A kukorica kásáját megfőzték forró vízben, amikor szétment, egyben kiöntötték a tányérra. A 60-as évektől kezdték elhagyni a falvakban, a kukoricakása hiánya is közrejátszott ebben. ijMenthel Mária, Csákány 2) Jalkóczy Hermina, Béke 3) Méry Terézia, Tárnok 4)Tóth Julianna, Tárnok SjSáfár Rozália, Eperjes
