Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (10. évfolyam, 1986)
Vargáné Tóth Lídia: Kásák, pépek és kevert lepények a Főtájon
VARGÁNÉ TÓTH LÍDIA Kásák, pépek és kevert lepények a Főtájon A népi táplálkozás a néprajznak az a területe, melyen megfigyelhetjük egy közösség kulturális szintjét, gazdálkodásának fejlettségét. Fontosságát elismerik, ennek gyakorlatban történő tükröződése azonban sok esetben hagy kívánnivalót maga után. Az 1960-as Néprajzi Értesítőben írja Kisbán Eszter: * .„A . . . néprajzi kutatás régóta hangsúlyozza a táplálkozás, vizsgálatának fontosságát a népi kultúra egészének elemzésében, mégis gyakorlatilag ez a témakör máig a tudományterület legkimunkálatlanabb kérdései közé tartozik. Pedig talán éppen a táplálkozás áll a legszorosabb kapcsolatban a mindenkori anyagi és szellemi kultúra egészének alapját képező termeléssel.“ Az azóta eltelt időszakban ugyan történt előrehaladás, de az optimális szintet még napjainkban sem sikerült elérni. A hazai szakirodalomban elsősorban Michal Markuá tollából kerültek ki a népi táplálkozással kapcsolatos összefoglalások, tanulmányok. Bátky a Magyarság Néprajzában foglalkozott a táplálkozással, de a hiányos anyag miatt nem tudott nagyobb áttekintést nyújtani. Ecsedi* a Debrecenről és Tiszántúlról, Kardos** az Őrségről írt táji monográfiája elősegítették a további kutatást a felszabadulás előtt. A Kisalföld népi táplálkozásáról Kisbán Eszter*** írt szakdolgozatot. A későbbiek során is főleg az ö tollából kerültek ki a népi táplálkozással foglalkozó munkák. Az egyes helységekről, tájakról készült tanulmányokban mind a hazai mind a magyarországi tanulmányokban helyet kapott a táplálkozás is, számos kisebb cikk, tanulmány jelent meg erről a témáról. Az étkezés 111. táplálkozás mint alapvető létszükséglet mindig foglalkoztatta az embereket. Az asszonyok igyekeztek a rendelkezésre álló nyersanyagból a lehető legjobbat főzni. Figyelembe véve a gazdasági fejlettség és a táplálkozás viszonyát, a táplálkozás még társadalmi rangjelző is. Vizsgált területünkön) a 19. és 20. század fordulóján már minden hagyományos nyersanyag rendelkezésre állt. Ismerték mindazokat az ételkészítési technikákat, melyeket manapság is használnak. így a 20. század során új eljárások születésének tanúi nem lehetünk, viszont megfigyelhetjük, hogyan alkalmazták a már ismert nyersanyagot és technikát. Figyelemmel kísérhetjük, hogyan vernek gyökeret az új ételek a népi táplálkozásban, láthatjuk, hogy az új és régi hosszabb ideig egymás mellett él. A tradíció és szokás erejét bizonyítja az a tény, hogy a hagyományos paraszti gazdaságok megszűnése után sem változott meg egycsapásra a paraszti konyha összes étele. Természetesen sok régi étel szerepe csökkent, különösen észrevehető ez a kásákon és pépeken, melyek a 2. világháború utáni időszakban kevés kivétellel szinte eltűntek az étlapról Vizsgált területünket a fejlődés korán érte el, ezt a sűrű településhálózat, a falvak közötti kis távolság, •Ecsedi I.: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása. Debrecen, 1935. •’Kardos L.: Az Őrség népi táplálkozása Budapest, 1943. •••Kisbán E.: Vizsgálatok a kisalföldi népi táplálkozás köréből ELTE Tárgyi Néprajzi Tanszék, 1960.
