Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (8. évfolyam, 1984)
Kovács László: Adalékok a mezőgazdaság szocializációjának kezdeteihez a dunaszerdahelyi járásban
Ezekban a falukban több helyütt a gazdák szövetkezetei alakítottak, így egy falun belül két mezőgazdasági nagyüzem is működött, pl.: Csákány, Várkony, Bős, Nagyszarva. A későbbi fejlődés ezekben a falvakban már eltérést mutat, több helyütt ma is tovább él egymásmelleit a két mezőgazdasági nagyüzem, másutt, mint pl. a Felső- Csallóköz ilyen falvaiban az állami gazdaság fogadta magába a korábbi, többnyire veszteségesen gazdálkodó szövetkezeteket. Összefoglalásképp megállapíthatjuk, hogy az alakuláskor a faluk földterületének 15—20 %-a került a közösbe. A tagság százalékarányát a falvak földműves lakosságához viszonyítva megbízható adatok hiányában nem tudjuk kimutatni. 1952-ben viszont a földterület 85—90 százaléka került a szövetkezetekbe, a tagság arányát a földműves lakossághoz viszonyítva az adatok híján ebből az évből sem lehet kimutatni. A közös gazdálkodásnak szinte a hatvanas évek végéig tartó gondját jelentete az állattenyésztés fejlesztése. Az állattenyésztés problémájával szoros összefüggést mutat a beruházások költségeinek jelentkezése. A két dolog ugyanis szoros összefüggésben van egymással. Az alakuló szövetkezetek állatállománnyal szinte nem is rendelkeznek, hisz az alapítók nagyrészt földnélküliek voltak, a kisajátított földek tulajdonosai pedig többnyire korábban megváltak állatállományuktól. Egyébként a háborús évek alatt úgyis erősen lecsökkent az állatállomány, külöilösen az igavonók száma. A gyakorlati probléma az állattenyésztésben akkor jelentkezett a szövetkezetekben, amikor a középparasztok is beléptek, sőt nagyobb részük szinte teljes állatállományát is bevitte a szövetkezetbe. Ezeknek az elhelyezése, hogy a közös gazdálkodás formái érvényesülhessenek, nem volt lehetséges. Az állatállomány éppen ezért a gazdák istállóiban maradhatott csak. Ez viszont komoly problémát jelentett a közös tulajdonformához való erkölcsi hozzáállásban. Az alakuló szövetkezetek általában kétféle megoldással próbálkoztak. A jogilag a szövetkezet közös tulajdonát képező állatok továbbra is a volt tulajdonosok istállóiban maradtak, s a gondozójuk is volt tulajdonosuk lett, csupán a takarmányt utalták ki a közösből az állatok számára. A másik megoldás az volt — később ez általánosabbá vált —, hogy a volt tulajdonos istállójában maradt állatok gondozását már kijelölt tagok végezték. Mindkét esetben fönnállt fő problémaként, hogy a takarmányok felhasználását nagyon nehéz volt ellenőrizni, hisz a tulajdonosok magántulajdonban maradt állatai is ugyanabban az istállóban voltak. Az alakuló, ill. fiatal szövetkezetek akkori elnökei visszaemlékezéseikben szinte kivétel nélkül a legnehezebben megoldható problémát ebben á helyzetben látták. Valóban, a szövetkezeti gondolat az állattenyésztésben vált legkésőbb evidenssé. A szövetkezetek további fejlődése tehát csak úgy volt elképzelhető, hogy az állattenyésztésben is kialakítják a közös gazdálkodás formáit. Ez pedig kizárólag beruházásos építkezések segítségével vált lehetővé. Létre kellett hozni a közös szövetkezeti telepeket, ahol elsősorban az istállók épültek meg. Ez olyan mértékű befektetést jelentett a mezőgazdaságban, mely rendkívüli módon megterhelte az államháztartást is. Mivel a szövetkezetek induló nagyüzemek voltak, forgótőkével egyáltalán nem rendelkeztek, az építkezéseket ezért kizárólag hitelből tudták megoldani. (Az állatok közösben tartásával több helyütt, pl.: Csilizradványon, Patason, úgy is próbálkoztak, hogy volt gazdák kisajátított nagyobb istállóit alakították át.) Elsőként általában tehénistállót építettek, ezt követték a sertésólak, majd a tyúkfarmok, melyek nagy része nagyon korán megszűnt. Nagyobb beruházásos építkezést 1950-ben kezdtek a szövetkezetek és 1956-ig szinte kivétel nélkül elkészültek a legfontosabb létesítmények, melyek az állattenyésztés fejlettebb szintre emelését szolgálták. A hitelek nem csekély megpróbáltatást jelentettek a szövetkezeteknek, a kamatok fizetése gyakran az évijövedelem nagyobb részét elvitte, a tagság jövedelmi szintje éppen ezért rendkívül alacsony volt. Egy 1952-es kimutatás szerint a volt dunaszerdahelyí járás 36 szövetkezete közül csak 13- nak volt 1 000 000 koronán (régi pénzben) alul hitele. Ezt az áldozatot azonban vállalniuk kellett, ha igazi közös gazdálkodást akartak folytatni. A tagságot azonban minderről meg kellett győzni, s ez nem volt könnyű politikai és társadalmi feladat. Nem véletlen az sem, hogy ilyen körülmények között a szövetkezetek vezetői rendkívül gyakran cserélődtek. Volt olyan szövetkezet, ahol egy évben kétszer is új elnök került a vezetőség élére. A jövő azonban egyértelműen az akkor kitartókat igazolta. Az 50-es évek végéig a szövetkezetek kigazdálkodták adósságaikat, s így a szövetkezeti mezőgazdaság két alapvető ágazata, a növénytermesztés és az állattenyésztés egy szintre emelkedett; nagyüzemi módon folyt már a gazdálkodás mindkét fő ágazatban. Az alakuló szövetkezetek kezdeti éveinek termelési eredményeiről, valamint a tagság jövedelmének alakulásáról nagyon nehéz pontos képet kapnunk. Ének több oka is van A szövetkezetek adminisztrációja az induláskor nagyon gyönge volt. Nem készültek szakmailag ellenőrizhető és összehasonlítható kimutatások a hozamokról, sem a tagság jövedelmeiről. Az akkori vezetők és tagok szóbeli visszaemlékezései pedig nem mindig megbízhatóak.
