Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (5. évfolyam, 1981)
1981/1 - Marczell Béla: Népszokásainkról
aranymosók, pásztorok utódaiban. E szokások szabták meg a munkás hétköznapok rendjét éppúgy, mint az ünnepek csendes áhítatát. S ezt a hangulatot tették beszélővé, cselekvővé a saját maguk készítette használati és díszítő tárgyak, amelyek nélkül el sem lehetett volna képzelni a falu életét. Az évszázados fejlődés mindig hozott valami újat, s ez az új magától értetődő módon illeszkedett bele a hagyományba. A hagyományt pedig nem lehetett megsérteni, figyelmen kívül hagyni, mert az ellene vétőket a közösség szigorúan büntette. A csallóközi ember életrendjét mindenkor a Duna, a víz szabta meg. E folyók zárta szigetség paradicsoma volt a halászoknak, s a Dunán kelepelö malmok monoton hangja mellett dolgozott az aranymoso, aki ezt a mesterséget még a Don melléki őshazából hozta. Gazdag volt a Csallóköz céhes társadalma is. A csizmadiák, szíjgyártók, gyertyamártók, borsoskások, fazekasok, kovácsok és molnárok mellett virágzott a juhászok céhe is, amely a Csallóközben egyedüli volt az egész magyar etnikum területén. A Csallóközben egészen a múlt század végéig a rideg pásztorkodás dívott, a szarvasmarha és a ló a Duna szigetein egy csordában legelészett kora tavasztól késő őszig. A pásztorélet sajátos volta igen gazdag hiedelemvilágot alakított ki, s nem fogyott ki a mesélőkedv sohasem» A Csallóközben mindig keményen meg kellett dolgozni az életért. Már a régi korban, az ősfoglalkozások: a halászat, a vadászat és az aranymosás virágzása idején is szájról szájra járt a versike, amelynek ma már csak a töredékét ismerjük: Sokat fárad a vadász, ritkán száraz a halász, mindig rongyos az aranyász. A nehéz munka után mindig szívesen gyűlt egybe a falu népe, ez a hajdan patriarchális közösség, hogy nótával, tánccal, dallal őzzé el a gondot. A kalákában végzett őszi munkák, a kukoricafosztás és a tollfosztás kitűnő alkalmat adtak a közös szórakozásra. Dalok, táncok, különböző tréfás történetek jártak ilyenkor körbe, mindenkinek azt adva, amit éppen kívánt. A pásztorok dudája ébresztgette az amúgy is kiváló hangulatot, s a mulatozás sokszor reggelig is eltartott. Se szeri, se száma a tréfás, néhol szinte triviális dudanótának, amelyben a felszabadult elme élte ki elfojtott indulatát. A munkás hétköznapok és a pihentető ünnepek éjszakáit az éjjeli Őr, a bakter vigyázta} óránkénti kiáltásával figyelmeztetve a lakókat a rendre. A bakter és a pásztor szorosan hozzátartozott a faluhoz,
