Múzeumi Híradó - Spravodaj Múzea – Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely (3. évfolyam, 1979)

1979/2 - Kovács László: Vámbéry Ármin: Küzdelmeim

Hasszán bejt nevelje. A ház gondnoka, egy ősz anatóliai muzulmán megtanította teljesen a keleti szokásokra, hogyan kell illendően ülni keresztbe tettpr lábakkal, megfelelő fej- és kéztartással, miképp kell tüsszenteni, ásítani, enni stb. Főnöke részt vett a nevezetes Kúleli összeesküvésben. Az összesküvés egyes fázisaiba Vámbéry is be volt avatva. Itt ismerkedett meg az összeesküvés fejével Ahmed efendivel, a bagdadi mollával is, aki megengedte; hogy gyakran látogassa meg öt Nur Oszmanije kollégiumban, ahol Vámbéry, aki már eddig is több keleti nyelvet és tájszólást sajátított el, igen sokat tanult, különösen pedig keleti gondolkodást, észjárást, úgyhogy teljesen ázsiai emberré alakult át, anélkül, hogy emiatt hátat fordított volna a nyugati kultúrának.

Hat évi konstantinnápolyi tartózkodása alatt több tudományos munkát is írt. 1857-ben adta ki az első torok-német szótárt, azonkívül a magyar történelemre vonatkozó torok történeti munkákból fordított; ezek a fordítások az akadémiai folyóiratokban jelentek meg. 1860-ban, mikor a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául választotta, ajánlkozott, hogy beutazza Kelet idegen utazóktól eddig kevéssé érintett vidékeit, hogy a magyar nép fajrokonait ryelvrokonságának esetleges nyomait kutassa. Az Akadémia ezer forinttal támogatta tervének kivitelében. Mivel sejtette, hogy mint európai ember sok üldözésnek lett volna kitéve, anélkül, hogy kutatásai eredménnyel járnának, álruhába öltözött és mint torok dervis járta be Kelet já - ratlan vidékeit. A torok hatóságokhoz fermánokat kapott, melyek mint Resid efendit ajánlották, anélkül, hogy európai származását vagy utazásának célját megemlítették volna. 1863 márciusában egy karavánhoz csatlakozott, mely bokharai hadzsikból /mekkai zarándokokból/ állott, majd a Kaspi-tengert elérve egy türkmén hajóra szállt, s így jutott el Asurába, Gomüstepébe és Etrekbe, a legnagyobb türkmén táborokba. A khivai kán karavánjához csatlakozva húsz nap alatt tette meg az utat a khivai sivatagon át, ahol előtte európai ember még sohasem járt, és ahol folyton az a veszély fenyegette, hogy felismerik, és csak lélekjelenlétének és utitársai barátságának köszönhette, hogy nemcsakhogy megmenekült, hanem még olyan szent életű dervisnek is elismerték, hogy a kegyetlen Szeid Mehemed kánt is megáldhatta. 22 napig tartózkodott folytonos veszélyek között Bokharában, ahonnan Szamarkand felé fordult. Innen tovább már nem jutott, ezért 1864-ben viszszatért Teheránba. A perzsa sah előtt már elárulhatta kilétét, aki dús ajándékokkal látta el, kitüntette a Naprenddel, és gondoskodott arról, hogy útját Európa felé zavartalanul folytathassa.