Műtárgyvédelem 27., 2000 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Restaurálástörténet - Janovich István: A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban egy életúton keresztül alkalmazott konzerválások története és néhány tapasztalata
14. Az áztatómedencéket a csapadékvíz meg a szélhordta por, és egyéb szennyezések bejutásától, továbbá a szalmiákszesz gyors elpárolgásától óvni kellett. Ezt a medence fölé széldeszkákból kialakított tetőzettel oldottuk meg. A tetőszerkezet három önálló részre volt szétbontható - egy-egy deszka, illetve szög eltávolítása után -, és így könnyedén szétemelhettük. Amint az egészet újra összeraktuk, teljes fóliaborítást kapott, és a talajon túlfutott fóliaszélekre itt is körben nehezéket tettünk. Az áztatási idő 48 óra hosszat tartott. 48 óra alatt egy köbméter faanyag 110-130 liter vizes oldatot vett fel, a berakodásnál 1 m3 faanyagra kb. 200 liter oldatot kellett készíteni. A szárítást rendkívül körültekintően, lassan kellett végezni mert különben a faanyagok felületén vastag, erős sókéreg csapódott ki. Tekintettel arra, hogy a konzerválási eljárásról semmilyen tapasztalatunk nem volt a legelső áztatáskor, erdeifenyő, vörösfenyő, akác és tölgy mintatesteket is behelyeztünk az áztatómedencébe. A 80 cm x 10 cm x 10 cm-es darabokból teljes száradás után egy 10 ernes hosszúságú kockát vágtunk ki a mértani középen, ebből derült ki, hogy a rostirányra merőlegesen 6-8 mm-es mélységig minden esetben behatolt a konzerváló oldat. Ez már jó eredménynek minősült, tekintettel arra, hogy a próbatestek nem bontott, hanem teljesen friss faanyagokból készültek. Gyarmati-lgmándy-Pagony: Faanyagvédelem című alapvető munkájában az áll, hogy a 10 mm-es anyagbevitel már mély védelemnek számít. Mindezt 1971. augusztus 4-én végeztük el, s fotókkal is dokumentáltuk! A bóraxos konzerválást ún. „fóliatokban” is alkalmaztuk. A Felső-Tisza vidéki sonkádi sütőház két eredeti, tíz méter hosszú talpgerendáját konzerváltuk így. Keresztirányú talpakra (gerendákra) pallókat helyeztünk kb. tizenkét méter hosszúságban, s ezen vastag szalmaréteget rendeztünk el. A szalmafelületre helyeztük a fóliát, erre ismét szalmát, majd a két, tízméteres gerendát. Ezután mind a négy oldalon felhajtottuk a gerendákra a fóliaszéleket. Stabilitásukat a padlóalapra szögezett deszkákkal biztosítottuk, és a deszkák élére, illetve helyenként a gerendákra a fóliát körbe felszögeztük egy-egy kis falapocska igénybevételével. . A létrejött tokba betöltöttük a konzerváló oldatot, s a fogyást figyelve állandóan utántöltöttünk. A szóban forgó konzerválási eljárást 1972 őszéig folytattuk. Ekkor készültek el azok az 1 m x 1 m x 1 m-es 2,5 mm-es falvastagságú peremezett vaslemez kádelemek, amelyekből egy lyuksor mentén, közbül alkalmazott tömítőgumival majd teljes kikátrányozásuk után tetszőleges hosszúságú áztatómedencék váltak. Ezt is az épülő Felső-Tisza vidék tájegységbe telepítettük. Az egyik kád 10 méter, a másik 16 méter hosszú volt, hogy a „kurrens választék” áztatása is megoldható legyen. Ezeket a vaskádakat kb. 75 cm magasságban a földbe süllyesztettük, hogy a folyadéknyomás ne deformálhassa. Kiszolgálásukhoz két sínpáron mozgó két csillealvázra épített tölgyfa bakdaru szolgált. A bakdarukra láncos csigaemelőt szereltünk, hogy az anyag mozgatása és emelése könnyebb legyen. A kis üzemet a teherautókon érkező anyaggal már közvetlen beállással is ki lehetett szolgálni, annak ellenére, hogy mind a csigaemelőt, mind a darut még kézzel kellett mozgatni. Az egymáshoz közel telepített mindkét áztatómedencét kiszolgálhatta a bakdaru és a csigaemelő. Miközben az egyik tartályban az áztatás folyt, a másikból kirakodás, szárításra elszállítás, illetve berakodás történt. Az áztatás lejártakor egy nagy teljesítményű - bármelyik medencére felhelyezhető hordozható saroglyára szerelt - zagyszivattyú segítségével lehetett a konzerváló folyadékot átpumpálni. Ezután az eredeti koncentrációhoz képest egyharmadnyival töményebb oldatutánpótlás következett az újabb felúszásig. A felúszás meggátlását a 156
