Műtárgyvédelem 27., 2000 (Magyar Nemzeti Múzeum)

Restaurálástörténet - Janovich István: A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban egy életúton keresztül alkalmazott konzerválások története és néhány tapasztalata

1970 júliusában tapasztalataimról, addigi tevékenységemről és terveimről írásos összefoglaló beszámoló benyújtása mellett bővebb, egész délelőttös szóbeli tájékoztatást kellett tartanom dr. Kodolányi János főigazgató-helyettes, Csizmadia Pál gazdasági igazgató és Temleitner József főmérnök jelenlétében.

1970-ben az akkor Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) visegrádi építésvezetőségének egy részlege került a szabadtéri múzeum építési helyszínére kivitelezőnek. A szóban forgó esztendőben néhány objektum építéselőkészítő famunkáit végezték el. A konzerválási feladatokat nem vállalták. A Néprajzi Múzeum vezetése különféle konzerválást végző intézményekkel folytatott tárgyalások után a MÁV tokodi fatelítő üzemével kötött szerződést és megállapodást, mely szerint az alább felsorolt épületek faelemeit ők konzerválják, az éppen akkor épülő, Felső-Tisza vidéket bemutató tájegységében:

• Milotai lakóház tetőszerkezete,

• Botpaládi juhhodály teljes szerkezete,

• Gulácsi gémeskút, gém-ostorfa,

• Milotai kapukerítés (uszkai porta előtt beépítve)

Az anyagok konzerválása 1970. december 12-én történt meg, kombinált gomba és rovar elleni, valamint égéskésleltelést biztosító szerrel, (feltehetőleg nátrium-fluorid, ammónium- foszfát és bórvegyületeket tartalmazott) és szárítás, szikkasztás után a karácsony előtti napokban került visszaszállításra a Szabadtéri Néprajzi Múzeumba. A visszaszállítást követő tokodi föl- és szentendrei lerakodás után kilenc OMF-dolgozó súlyos bőrkiütést kapott, négyen több hétre betegállományba kerültek.

A fenti tapasztalatok után a Múzeum akkori vezetése megbízta a főrestaurátort, hogy az OMF-fel egyetértésben dolgozza ki, ill. kutassa fel a megfelelő védettséget biztosító konzerválási eljárásokat. Erre azért kerülhetett sor, mert mind a Múzeumnak, mind az OMF-nek előnytelen volt a két fuvar lebonyolítás, a négy rakodás, és az ilyen típusú oldatban kezelt faanyagok ácsok által történő beépíthetősége kérdésessé vált. A fent konzervált faanyagok mindegyikét külön lezáró műgyanta bevonattal kellett ellátni, hogy az építésben részt vevő munkatársak egyáltalán kézbe vehessék.

Az OMF ezek után vállalta a konzerválást is. A favédelmi munkák az akkori központi muzeológiai technológiai csoport, a Gyarmati-Igmándy-Pagony: Faanyagvédelem című egyetemi tankönyve, illetve a hatályos magyar szabványok elveit követték.

1971 nyarán megkezdődött a múzeum területén a konzerválási munka: víz+szalmiákos oldatban bórax, bórsav, ill. magnézium-szilikofluorid vagy nátrium-fluorid adalékos keverékkel. Ugyanakkor e munka kivitelezésének ellenőrzésére feljogosító okmány, melyet a Néprajzi Múzeum adott ki, az 1151/71-es számon, csak 1971. szept. 13-án kelt. Addigra viszont számos, a konzerválást szolgáló intézkedést és lépést tettünk az OMF helyi művezetőjével, Szép Gézával közösen. A jóváhagyás nélküli pár hónapos „partizánakció” magyarázata igen egyszerű végkövetkeztetésekre épült.

1. A külső konzerválás nem vált be, ha tehát az OMF nem helyben végzi azt, akkor

2. félő, hogy a konzerválás késedelme a kivitelezés bukását, de mindenképpen csúszását okozza;

3. a témában folytatott, az OMF és Néprajzi Múzeum közötti tárgyalások során bizonyossá vált, hogy a megegyezés rövidesen bekövetkezik;

4. a jóváhagyás esetén azonnal számon kérték volna, hogy miért nem folyik a konzerválás és az építés, holott mindketten tudtuk, hogy a Néprajzi Múzeumnak

5. nincsenek ehhez átadható eszközei vagy anyagi forrásai.

Minthogy Szép Géza konstruktív, kihívások megoldására kapható, igen jó partner volt, a feladat végrehajtásához megnyerte közvetlen felettesét. Ez pedig utat nyitott az általam képviselt ötlet kivitelezése előtt. Úgy gondoltam, hogy a víz vagy konzerváló folyadék tároló tartály falai földből is lehetnének, ha azt megfelelő, át nem eresztő anyaggal béleljük.

154