Műtárgyvédelem 26., 1997 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Nagy Györgyi: A magyarországi szárnyasoltár-restaurálás története az első világháborúig
A MAGYARORSZAGI SZÁRNYASOLTAR-RESTAURALAS TÖRTÉNETE AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚIG Nagy Györgyi Összefoglalás: Az. előadás a szárnyasoltár-restaurálás különféle módszereinek történeti áttekintését nyújtja a középkortól az első világháború befejezéséig. Egyben utólagos megemlékezés a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Társaságának 1846. augusztus 9-17. között Kassán rendezett VII. Nagygyűlésére. amikor Henszlmann Imre javaslatára a gyűlés felhívást adott ki a műemlékek védelmére. A középkorban, de még a XVII XVIII. században sem játszott szerepet a mű eredetisége, a szárnyasoltárokat - mint liturgikus felszerelési tárgyakat - a templomban, helyben szétszedés nélkül javították. A XIX. század romantikus szemlélete nemzeti értékekkel ruházta fel a régi idők dicsőségére emlékeztető alkotásokat. Ennek hatására kezdődött meg a régi magyar művészeti emlékek gyűjtése, majd a korszak műemlékhelyreállítási elveinek megfelelően a szárnyasoltárok restaurálása is. A XX. század elején Magyarországon a fa műtárgyak konzerválása és restaurálási problémája a középkori szárnyasoltárok és faszobrok megmentése volt. ,,... A nagy templom oltárai közt, főkép a fő oltár, Szent Erzsébet életéből vett ábrázolat által, mind régisége, mind művészi tökélye miatt, legnagyobb érdekkel bízván nagyon óhajtható, mikép ezen oltárnak képei értő kezek által kitisztítva újra épségben megjelenjenek.”1 Hangzott el Henszlmann Imre (1813 1888) felhívása a Magyar Orvosok és Természet- vizsgálók Társasága VII. Nagygyűlésén 1846. augusztus 9-17. között Kassán. A XIX századi magyar tudományos élet kezdeteinek két legnagyobb egyénisége, Henszlmann Imre és Pulszky Ferenc (1814-1897) Kassa városához és megyés püspökéhez intézett levelében is kéri, hogy figyelmüket a műemlékekre és védelmükre irányítsák. A század első felének néhány kezdeményezése után c Nagygyűléstől számíthatjuk a „szervezett műemlékvédelem” gondolatának megszületését és a művészettörténeti, ezen belül a szárnyasoltárokra is irányuló kutatások megindulását. A szárnyasoltárok megújításának, valamint régi emlékek, új alkotások keretébe foglalásának első nyomát már a középkorban megtaláljuk. 1464. december 8-án Miklós erdélyi püspök gyalui várából levelet intézett László nagyszebeni polgármesterhez a gyulafehérvári székesegyház egyik táblaképe „megreformálásával" kapcsolatban. A „reformare” - újjáalakítás - kifejezésbe beleérthető a javítás csakúgy, mint az átalakítás (részleges vagy teljes újrafestés, újrafaragás). Ez a legkorábbi, teljesen egyértelmű adat egy táblakép vagy oltárkép restaurálására. Régebbi szobrok vagy táblaképek újabb oltárszerkezetekben való felhasználására több példát is említhetünk. A lőcsei Szent Jakab-templom XV. század végén készült Szent Katalin-oltárához több korábbi darabot használtak fel (Prcdclláját egy 1400—1410 körüli háromosztású festett tábla alkotja, oromzatként egy 1440 körül készült oltárka szerepelt). Lőcsei Pál is a Szent Jakab-templom főoltárán a korábbi, XIV. század végén készült főoltár apostolszobrait az oromzatba és a szekrény két oldalára helyezte el. (Szt. András apostol) Az Alföld és Dunántúl táblaképeinek és faszobrainak pusztulása a 150 éves (1526- 1686) török uralomnak és háborúknak tulajdonítható. A mohamedán vallás tiltotta a figurális ábrázolásokat a templomban, így az elfoglalt települések, városok templomaiban a szobrokat, táblaképeket, falképeket elpusztították. A Dunántúl egykori faragványaiból és táblaképeiből mindössze néhány maradt fenn a nyugati határszél templomaiban (és alig több a múzeumok gyűjteményeiben). Forrásokból ismerjük a törökök képromboló tevékenységét is, például 1594-ben Szinán pasa elpusztította a pannonhalmi főapátság szobrait.2 7
