Műtárgyvédelem 26., 1997 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Ráduly Emil: A váci Fehérek temploma kriptafeltárása
a kripta névanyagában és a német nyelvű koporsófeliratok számában is tükröződött. A felirat nyelve, vagy a családnév hangzása azonban téves következtetésre is vezethet, pl. Borsodi Terézia, vagy Tóth Anna koporsóján a felirat német nyelvű (férjük neve viszont Weiskopf ill. Wagenieter volt, de ellenkező példát is találhatunk). Bizonyos mértékig következtethetünk a koporsó típusa, vagy a díszítés jellege alapján is az elhunytak nemzetiségi származására, ill. az asszimilációra, az eltérő eredetű lakosság egységesülésére. A magyar jellegűnek joggal tekinthető, textillel bevont koporsók magyar és német családnevekhez egyaránt köthetőek, a német feliratos 41 koporsó közül viszont csak 9 ilyen típusú. A festett koporsók egy része pedig, pl. az alsó részükön ásóval - kapával díszítettek, s amelyek mind az 1760- as évekből valók, kizárólag német nevű családokhoz tartoznak (ausztriai és csehországi kriptákból ismerjük hasonló motívumokkal díszített analógiáikat). A halotti anyakönyv és a koporsófeliratok összevetése is szolgál tanulságokkal. Megfigyelhető többek között, hogy a koporsón szereplő családnév írásmódja (nyilván a bediktálás eredményeként) a kiejtés fonetikus lejegyzésének felel meg: így lett pl. az anyakönyvben Priner a Briner és a Brner nevekből, s megtudhattuk, hogy a Beer család nevét Pér-nck ejtették. A koporsók feltárása a 18. századi temetési, ravatalozási szokásokon túlmenően a polgári visclctek részletes megismerését is lehetővé tette. A 18. és a korábbi évszázadokra vonatkozó viselettörténeti kutatások jellemző forrásai az egykorú ábrázolások és a levéltári adatok, mivel rendkívül kevés viseleti tárgy maradt fenn napjainkra (ezek túlnyomó többsége díszöltözet része). Az ábrázolások nyilvánvalóan főleg a felsőruházatra vonatkoznak, s fel kell tételeznünk, hogy idealizáltak. A gazdag levéltári forrásanyag jó része viszont a tárgyak ismerete nélkül értelmezési nehézséget okoz. A kriptalclctck (és legfőképpen a feltárás során végzett megfigyelések) a recens néprajzi adatgyűjtésekhez hasonló részletességű ismereteket biztosítanak, nemcsak egyes viseleti elemek meglétére, hanem a teljes viselet- együttesre vonatkozóan: a fcjrevalótól a lábbeliig, ill. a felsőruhától a testi ruháig. Annak ellenére, hogy a kriptába temetkezett személyek száma és összetétele nyilvánvalóan nem reprezentálja a 18. századi Vác társadalmát teljes mértékben, és bizonyos anyagfajták (gyapjú, pamut) részben vagy teljesen megsemmisültek (különösen a korábbi időszakból származó koporsókban), a teljes viscletegyíittes tanulmányozására, vagy legalább a viselet részleges megismerésére nyílt lehetőség, így a 18. századi polgárosuló város öltözködési kultúrájára vonatkozóan rendkívül gazdag adatsorral rendelkezünk. Az elhunytak többségét saját ünnepi viseletében temették el. Az asszonyokat, gyermekeket mindig főkötőben, a férfiakat fedetlen fejjel, néha kötött hálósüvcggcl, ritkán kalappal. A fiatal lányokat, asszonyokat és a gyermekeket különösen gazdagon díszítették szalagokkal, természetes- és művirágokkal, pártával, koszorúval. A fejre helyezett, általában rozmaringágból font kis koszorú fiatal, nem házas férfiak esetében is előfordul. A női ruhák változatosak, az ingek és kötények legtöbbször finoman szőtt gyolcsból, a szoknyák szövött vagy színesen nyomott anyagból, a kendők, blúzok, szalagok selyemből kszültek. A férfiak viseleté zsinór- és gombdíszcs, testhezálló posztódolmány és nadrág, vagy hosszú, gombbal, kapoccsal záródó bő köpeny. A holttestekre legtöbbször fehér pamutharisnyát húztak, de ritkán bőrkapca, csizma, papok esetében félcipő is előfordul. A színes, díszített női és gyerekcipők mindig a kor divatját követték. Az elhunytak egy részét halotti köntösben temették el, amely a felsőruházatot helyettesítette. A viscletelcmck többsége tehát a korabeli életmódhoz tartozik, csak kisebb részük tekinthető temetkezési kelléknek. Ezek közül legjelentősebbek a bőrkapcák és a halotti köntösök. A börkapcák és a csizmák a temetkezési visclctcgyüttcsben egymást váltó jelenségek (a sarufélék pedig teljesen hiányoznak1’). A kilenc bőrkapcából nyolc az 1769-ig terjedő időszakból származik, a legkorábbi csizma pedig 1779-ből való. A bőrkapcák viseleti elterjedésére és gyakorlatára a temetkezési előfordulásuk nem szolgál biztos adatokkal, többségükről biztosan megállapítható, hogy a lábbeli újszerű, esetleg viselésre alkalmatlan volt (pl. 25
