Műtárgyvédelem 24., 1995 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Restaurálástörténet - Bakayné Perjés Judit: Az aquincumi orgona restaurálásának története
AZ AQUINCUMI ORGONA RESTAURÁLÁSÁNAK TÖRTÉNETE1 Bakayné Perjés Judit Összefoglalás: E páratlan, római kori leletet 1931-ben tárták fel. Nem sokkal a feltárás után 1931-33 között Háberl Viktória tisztította és ragsztotta össze a töredékeket. Az 1950-es évek elején Raphael Viktor festőrestaurátor újraragasztotta és kiegészítette a romló darabokat. Ennek ellenére a 60-as évek második felében újból konzerválni kellett az aktív zöld korrózióval borított töredékeket. E vegyszeres konzerválás és restaurálás a Központi Múzeumi és Technológiai Csoportnál történt. Az Aquincumi Múzeum kiállítóterme nedves volt (80-90% RH), ezért az 1980-as évek elejére az orgona darabjainak újbóli konzerválását kellett elvégezni. A negyedszeri restaurálást Bencsik László restaurátor végezte el. Az eredeti darabokról másolatok készültek, s ezek láthatók a kiállításokon. Két kérdés vetődik fel:- hány restaurálást bír el egy régészeti, illetve múzeumi tárgy?- mi maradt meg az eredeti tárgyból a négyszeri restaurátori beavatkozás után? A régészeti leletek restaurálásainál különösen megnő a restaurátor felelőssége, hogy a tárgyon található történeti adatokat milyen mértékben semmisíti meg vagy tartja meg a kezelések során. „Lezárva e kőkoporsóban fekszik Sabina, a jámbor, kedves feleség. Művészetekben tanult lévén, ő az egyedüli, ki felülmúlta férjét. Kedves hangja volt, s ujjúval pengette a húrokat. De hirtelen elragadtatva, hallgat. Harminc évet élt. Jaj, sajnos öttel kevesebbet, de három hónappal és 14 nappal többet. O maga örökké fennmarad a lakosság emlékében, mert gyakran és kedvesen orgonázott előtte. Légy boldog, bárki is olvasod (e sorokat), őrizzenek az istenek, és jámbor hangon énekeld: Aelia Sabina isten veled!”2 Az orgona 1931-ben került felszínre, a polgárváros déli fala közelében épült római kori tűzoltó székház felszereléseként. A székház leégett, az orgona az alatta levő pincébe zuhant, ahol a fa és a bőr alkatrészek elpusztultak, de a bronzból készült darabok jelentős része jó állapotban fennmaradt. Irigylésre méltó az a gyorsaság, ahogyan a feltárás után két év alatt az akkor még több mint 400 darabból álló leletegyüttest megvizsgálták, konzerválták, kiállították és a múzeum kiadványaként, önálló könyvben megjelentették.3 A feltárás óta négy ízben restaurálták. A sokféle okból bekövetkezett változások miatt elmondhatjuk, hogy az 1931-ben napvilágra került orgonatöredékek ma már sajnos inkább csak szépen restaurált fémdarabok. Mert eltűntek róluk azok a technikai, tárgyi mivoltukra vonatkozó és történetiségüket hordozó nyomok, amelyeket a restaurálás során meg kellett volna őriznünk. Vagy ha erre sincs lehetőségünk, akkor megfelelőképpen kellett volna dokumentálni azokat.4 Az orgona restaurálásának története magán hordozza a magyar restaurálás fejlődésének számos nehézségét és problémáját is. A restaurátornak tisztában kell lennie azzal, hogy a konzerválás és restaurálás során felhasznált anyagok egy adott időszak színvonalára jellemzők. Felelősségünk abban van, hogy tudnunk kell, hogy ha új anyagokat viszünk a tárgyakba és tárgyakra, azok a későbbiekben megakadályozhatják vagy gyorsíthatják azok további romlását. 129
