Műtárgyvédelem 22., 1993 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Katona Imre: A Zsolnay-kerámiák sajátosságai
gyűjtött közel-keleti kerámiákon látott. Pap János szerint ez ügyben nem Wartha fordult elsőízben Zsolnayhoz, hanem Zsolnay kereste fel személyesen Budapesten Wart- hát, aki „éppen az olasz Gcorgio Andreoli elveszett rubin lustre-ének fölfedezésével foglalkozott”. Zsolnay azonnal felismerte annak rendkívüli értékét, a gyártási titkot megszegve nagy energiával kezdett ezen legújabb technika fejlesztéséhez a rövid 3-4 év alatt oly tökélyre emelte, hogy a világ szakembereinek „csodás bámulatát és elismerését vívta ki maga számára”. Egy másik verzió szerint az Iparművészeti Múzeum egyik ismert gubbiói táljáról pattintott paránykán végzett vegyelemzés útján jutott Wartha a rejtély nyitjához. Ez azonban nyilvánvaló naivitás, mert vcgyclemzéssel legfeljebb azt sikerült volna megállapítani - ami úgy is ismert volt -, hogy a tál vörös reflexét rézvegyület alkotja, de a technika mibenlétét nem. Az említett gubbiói tál valóban foglakoztatta Warthát. Egyik 1899-ben írt tanulmányában büszkén írja: ...,,e darab szorgalmas tanulmányozása volt elsősorban oka annak, hogy ezen technika utánzásával gyakorlatilag is foglalkoztam.” A tálat azonban csak 1893 második felében vásárolta az Iparművészeti Múzeum a párizsi Spitzer-féle aukción, így ezen aligha konstatálhatta Wartha azt a technikát, melynek leírását „elsőbbsége megőrzése végett” - mint ezt az 1892. dec. 19-én Báró Eötvös Lóránd elnöklete alatt megtartott akadémiai ülés jegyzőkönyve tanúsítja - már 1892 dec. 14-én zárt borítékban helyezte el az Akadémiai irattárban. Míg a tálon s Massier készítményein a vörös fém szín csak reflex-szerűen van jelen, Wartha beadványa a vörös fémlüszteres kerámiák, vagyis flambék készítésének leírását tartalmazza. A zavar elsősorban annak tulajdonítható, hogy a kutatók az egyes lüsztertechniká- kat összekeverték. Figyelmen kívül hagyták azt a fontos tényt, hogy az egyes lüszter- technikák szoros kapcsolatban álltak egymással. Ugyanaz a rézvegyület az ónmázon érces-zöldes, porcclánmázon pedig vérpiros színt eredményez. A pirosas-lilás reflex átlátszó mázon alakul ki. A három eljárásról csak a múlt század 70-es, 80-as éveiben derült ki, hogy az eltérő karakter nem a pép másféleségén, hanem annak a máznak a milyenségén múlik, amelyre kerül. A három ismert lüsztertechnika különböző úton, más-más időben került a Zsolnayhoz. Az első kettővel, a fémesen irizáló változattal és a kissé kármin-pirosas flambéval 1875-ben - vagy csak kevéssel ezelőtt - ismerkedett meg Zsolnay. Lényegében ezt a technikát variálta a Pctrik Lajossal létrejött kapcsolatáig, a 90-es évek közepéig. A harmadik, fémreflexes eljárás viszont teljes egészében Wartha Vince nevéhez fűződik. A lüsztertechnika nem a XIX. század találmánya. Közel-Keleten már a IX. században ismerték és használták ezt az eljárást. A kínaiak rézvörös (rouge flembe) máza is körülbelül ezidőtől ismert. A 16. században az itáliai Gubbioban és Derutában lendült fel ismét ez az eljárás, melynek lényege, hogy a már mázazott edényre semleges anyagokkal összekevert rézvegyületet visznek fel s ezt redukciós lángon égetik az edényre. Ennek következtében a vegyületből a réz fémesen csapódik ki az edény felületén. Az eljárást évszázadok alatt elfelejtette Európa. A múlt század közepén, amikor e tehnika iránt ismét igény mutatkozik, már a régi technika helyett újjal kísérleteznek. A fémességet gyanta segítségével vitték fel az edényre, ahogy ezt az olasz Cantagalli és Ginori gyár tette a múlt század 60-as, 70-es éveiben. Decket, Massiert, Segcrt, Zsolnayt, Petri- ket és Warthát olyan lüszter előállítása érdekelte, mely a használat során nem kopik le az edényről. Warthát idézzük: „Ez okból már tökéletesebb módszereket is alkalmaznak tartósabb lustre-ek előállítására, Dccknck már többször említett munkájában találunk némi útbaigazítást, de egyúttal figyelmeztetést is, hogy eme szép fémfényű áruk előállítása nehézségekkel jár és a siker nem mindig biztos”. Ebből csak annyi bizonyos, hogy 205
