Műtárgyvédelem 22., 1993 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Katona Imre: A habán mázakról : Szerencsi Mihály mázreceptkönyve
A HABÁN MÁZAKRÓL Szerencsi Mihály mázreceptkönyve Katona Imre Összefoglalás: A habán edénykészítés technikájáról egyetlen XVII-XVIII. századi adatunk sincs. Csak a XIX. századból amikor ez a tevékenység már hanyatlóban volt, maradt fenn erről valami a Felvidéken az öregek elbeszéléséből.Ásatási leletek, valamint Szerencsi Mihály sárospataki fazekasmester 1809-ben írt naplója alapján, mely mázreceptkönyvet is tartalmaz, a szerző ismerteti a habán kerámiák jellegzetességeit, egyes típusait és előállításukat. A habán edények szépségükkel, megjelenésük eleganciájával már kb. egy évszázada foglalkoztatják a laikusokat és szakértőket egyaránt. Készítésük, utánzásuk számos érdekes, fontos technikai-technológiai kérdés tisztázását, megoldását teszi szükségessé. E kérdésekre még azok az ásatások sem derítettek fényt, melyeket H. Landsfeld vezetett a morvái és a felvidéki habán telepeken. Bár csak a Szobotisten és Kosolnán 1932 és 1937 között folytatott ásatások mintegy 24.000 darab fragmentumot hoztak napvilágra - a Trencsénbcn és Brodskon kiásott töredékekről nem is beszélve -, mégsem sikerült a habán kerámia előállítását, az egyes típusok mibenlétét rekonstruálni. Lényegében még az egyes típusok közötti hasonlóságot és különbséget sem sikerült tisztázni. A habán kerámia egyes típusait - a fehéret ugyanúgy, mint a lila-, kék- vagy sárga alapút - egyaránt az ónmázas fajansz kategóriájába sorolták, következésképpen előállításuk, készítés módjuk kérdéseiben sem differenciáltak. A cseh Landsfeld s az ő eredményeire támaszkodó más cseh kutatók megkülönböztették ugyan a habánok ónmázas fajanszait az engóbos és ólommázas készítményektől, a magyar kutatók azonban az ón- és ólommáz pontatlan fordítása következtében végleg összekeverték ezeket. így olyan összevisszaságot teremtettek, mely megnehezítette az egyes típusok felismerését. A következőkben megpróbáljuk ismertetni a habán kerámiák egyes típusait és előállításukat. Az újkeresztények legjellegzetesebb terméke a fehér ónmázas fajansz volt. Ezt mutatja az is, hogy erről nevezték őket Európa-szerte „fehéredényeseknek”. Ma már tudjuk, hogy az újkeresztények nemcsak fehér ónmázas fajansz előállításával foglalkoztak, hanem különböző fazekasárukkal is. Az 1612-es rendtartásuk, mely - mint címéből kitűnik - azt tartalmazza, „amit a fazekasnak a költségesen drága edény dolgában tudni kell”, ezért az egyszerű edényről, annak készítéséről és a vele kapcsolatos teendőkről is intézkedik. E közönséges „fekete, sárga, zöld és vörös edényeket” mint régebben, most is maguknak „népüknek” csinálják, ugyanis - mint mondják - „ha eleink nem tudtak ezzel elégedni (mikoris a máz felényi sem volt, mint most), úgy mi is megtehetjük”. Már az 1612-es rendtartásban is szó van a fehér ónmázas fajansz mellett a kék edényekről is. Ezeket a drága, csontfehér és ónfoglalatú edények között említik, s lényegében rájuk is ugyanaz érvényes, mint a fehér edényre. Ezek sem adhatók el egyénileg és eladathatatlanságuk esetén sem adhatók vissza a műhelyszemélyzetnek. A fehér és kék edények mellett tehát közönséges, illetve fazekasmázas áruk is készültek műhelyeikben. Ezek saját szükségletük kielégítését szolgálták. Korábban azt hittük, hogy ezek ugyanolyan fazekasáruk voltak, mint amilyeneket a fazekasok készítettek: tehát szabadkézi koronggal felhúzott, s engóbbal, illetve zöld vagy sárga átlátszómázzal bevont edények. A közelmúltban egy közismert habán gyűjtő birtokából előkerült egy ilyen, nem kifelé, hanem saját céljaikra készült korsócska. Ebből megtud181
