Műtárgyvédelem 22., 1993 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Tanulmányok - Katona Imre: A habán mázakról : Szerencsi Mihály mázreceptkönyve
tűk, hogy a saját és eladásra készült áruik nem a készítésmódban, hanem csak a máz milyenségében különböztek egymástól, vagyis az öntött, szárított, majd kiégetett (illetve zsengéit) edényt nem fehér, hanem színes átlátszómázzal borították. Különben is, a habánok edényeik készítésekor egy pillanatig sem tévesztették szem elől, hogy azok mind a fajansz, mind az engóbos eljárás követelményeinek megfeleljenek. Tudjuk, hogy míg a fajansz mázazásához égetett, az engóbos áruhoz bőrkeményre száradt áru szükséges. Ha a tárgy nem bőrkemény, a nedves engóbtól átázik, deformálódik, vagy egyszerűen szétesik, ha viszont a kelleténél szárazabb, nedvszívó képessége minimálisra csökken. Gyakori, hogy a bőrkemény áru a híg engóbba mártva a nedvességtől szétesik, egyes darabjai letörnek. Ezért az engóbozandó áruk konstruálásánál a tárgyra erősítő abroncsokat, gyűrűket helyeznek. Habán edényeken gyakran találkozhatunk ilyen erősítő bordákkal, gyűrűkkel. Mivel a habánok áruikat nemcsak fajanszmáz alá készítették, hanem engób alá is, érthető, ha készítményeiket - miután: csak később dőlt el, hogy fajanszmáz, vagy engób kerül rá - erősítő gyűrűkkel, tagokkal látták el. Táljaikon szinte rendre alkalmazták ezeket a gyűrűket, nyilván azért, hogy azok az engóbos eljárásnak is megfeleljenek. A fazekasok nélkülözhetetlen eszköze a szabadkézi korong volt. Ezzel készítették táljaikat, korsóikat, vázáikat. Az anabaptisták a szabadkézi korong helyett sablonokat használtak. Főleg táljaik, tányérjaik készültek ezzel. A vázák, korsók, patika, fűszer-, és liktáriumos edényeiket úgy öntötték gipsz- vagy agyagformákba. Ennek tulajdonítható, hogy készítményeik között számos olyan forma van , melyek korongon csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem készíthetők el. Ha ilyen korongon kivitelezhetetlen formával, de fazekasmázzal bevont edénnyel találkozunk, szinte biztosak lehetünk abban, hogy készítőjük habán mester volt, de a tárgy nem eladásra készült, hanem közösségük belső használatára. A habán edénykészítés technikájáról egyetlen XVII-XV1II. századi adatunk sincs. Csak a XIX. századból - amikor ez a tevékenység már hanyatlóban volt - maradt fenn erről valami a Felvidéken az öregek elbeszéléséből. Ennek ismeretében érthető meg az ásatások igazi jelentősége, melyek a Szerencsi-féle receptkönyvvel együtt jól tájékoztatnak bennünket a habán fajansz technikájáról, készítésének mikéntjéről. Szükséges megemlíteni, hogy mesterség-titkot tartalmazó habán kódexről tud a velük és tevékenységükkel foglalkozó szakirodalom. Egy orvosi receptet tartalmazó 1612-es kódexre Szalonokon bukkant a játszó gyermekeknél az evangélikus pap. A kódexet az osztrák Loesche publikálta 1926-ban. Sokáig úgy tudtuk mesterségük fortélyait, titkait féltékenyen őrizték és csak a legritkábban vetették papírra. A kerámiakészítés módját, a mázak össztételét tartalmazó kódex ugyan nem maradt fenn, de mint az előbbi példa bizonyítja, ilyennek a fennmaradása sem tekinthető lehetetlennek. Szerencsi Mihály könyve jó példa erre. A receptkönyv az 1809-es dátumot viseli, s a feljegyzések Szerencsi Mihály sárospataki fazekasmestertől származnak. A naplót Wartha Vince publikálta elsőízben „Az agyagipar techológiája” c. Budapesten, 1892-ben megjelentg könyvének függelékében. Wartha a puszta közlésen túlmenően nem foglalkozik a receptkönyvvel elemzően. így annak feldolgozása, elemzése ma is időszerű. Szerencsi Mihály 1809-ben írt naplójának feltehetően csak egy része a mázrecept- könyv, az egész naplónak csupán tört része, mégis felbecsülhetetlen kerámiatörténeti dokumentum, mely nélkül a habán kerámiát, főleg azok mázait csak alig érthetnénk meg. A receptkönyv Újlaki István révén került ismeretlen úton Warthához, aki ennek páratlan jelentőségét felismerve kiadta azt. Már másoknak, a kortársaknak is feltűnt, hogy Wartha könyve nem annyira kerámiatechnológia, mint azt címe mutatja, inkább kerámiatörténet néhány kétségtelenül fontos technikatörténeti vonatkozással. Ennek 182
