Műtárgyvédelem 21., 1992 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Restaurálástörténet-Etika - T. Bruder Katalin: Velledits Lajos "Szándékok, érdekek és perspektívák a magyar restaurálásban" c. cikkéhez
A cikk olvasása közben óhatatlanul arra a következtetésre kellett jutnom, hogy az írója többször esik abba a hibába, hogy a restaurálás egyetemlegességét hangoztatva a restaurálás egy-egy területének kórképét automatikusan ráhúzza - mégcsak nem is adaptálja - más, általa alig, vagy egyáltalán nem ismert területre. Többek között ezt támasztja alá az a kijelentés is, hogy „múzeumi vagy műemléki keretek között - a havi fizetést értjük alatta - jelentős restaurátori teljesítményt nem lehet elvárni”. Azt hiszem, ez nem szorul további magyarázgatásra, vitára részemről, ez egyszerűen sértő! Ugyanúgy, mint a következő bekezdésben leírtak is: „A legrátermettebb restaurátorok a szabad pályán igyekeznek boldogulni és a kötött keretek között maradiakat-akik talán hivatástudatuk maradékával próbálnak egy-egy gyűjtemény jó állapotáért valamit tenni, gyakran szakmai megvetés veszi körül.” En nem ismerem eléggé a képzőművészeti restaurátorok világát, de tiszta szívből remélem, hogy Velledits Lajos téved! A vállalkozókról írtakkal egyetértek, bár szerintem nem vonja le belőle azt a számomra teljesen egyértelmű kézenfekvő következtetést, hogy a vállalkozásokkal szemben a „múzeumi- vagy műemléki keretek között - a havi fizetést értjük alatta” - kell a restaurátori kutatásokat, technológiák, anyagok kifejlesztését, módszerek adaptálását, elterjedésük szorgalmazását megoldani, ezt soha nem fogják a szinte teljesítménybérben dolgozók, üzleti veresengésben hajszolódók - időhiány és önzés miatt - megtenni. Tfermészetesen nem a szabadúszók által néha valóban gúnyosan emlegetett alacsony bérért - ezügyben jó lenne megközelíteni az „ügyeseket”. Magam részéről számtalan esetben találkozom olyan magas színvonalú, igényes, gyakran újfajta megoldást alkalmazó múzeumi restaurátori teljesítménnyel, ami például legalább részben megfelelő háttér nélkül (pl.: anyagvizsgálatok, ultrahangos tisztítás stb. lehetősége) nem is megvalósíthatóak. Tálán a sok, nem múzeumi körülmények között, hanem otthon, vagy 1-2 személyes kis műhelyekben, minimálisnál is kevesebb technikai háttérrel dolgozó kollégánk munkájának megfigyeléséből adódik a szerző azon nézete is, hogy „a restaurálás meglepetések sorozatává vált, és manapság ezt sokan tartják a szakma izgalmas részének”. Nem hiszem, én ezzel nem találkoztam. Velledits Lajos szerint a „restaurátorképzés megreked a mesterfogások elsajátításánál”. Lehet - nem ismerem eléggé -, hogy ez igaz a képzőművészet területén, bár hiszem és remélem, hogy ez nincs így. Magam részéről a tárgyrestaurátoroknál a meglévő igen alapos elméleti oktatás mellett a több gyakorlatot, a „mesterfogások elsajátítását” jobban szorgalmaznám. Anélkül, hogy a volt KMI működésére ki akarnék térni, óriási eredménynek tartom, hogy egy festményrestaurátor kollégától azt olvashatom, hogy „kirekesztette a Központból a képzőművészeti alkotások restaurátorait”. (Ugyan többünk véleménye szerint erről nem volt szó, de az igaz, hogy nekünk tárgyrestaurátoroknak igen sok behoznivalőnk volt, minek okán a legtöbb figyelmet saját magunknak szenteltük.) Én mindenféle kirekesztést, diszkriminációt károsnak tartok, de mégis ez a félmondat a számomra azt jelenti, hogy a tárgyrestaurátorok hátrányos megkülönöbztetése megszűnt. Ez a jó érzés sajnos nem tarthat sokáig, mert ennek mindjárt ellentmond a szerző, amikor a restaurátorképzés minden területén valóban meglévő hibákról gonol- kodva az alábbit írja: „a levelező formában képzett restaurátorok rangja sem tud a nappali tagozaton végzettek szintjére emelkedni”. Azt ugyan nem tudom, hogy mit ért „rang” alatt, de ha képzettséget, tájékozottságot, szívesen tennék egy felmérést természettudományos és egyéb szakmai - tehát mondjuk az estiseknek régészet, néprajz, a nappalisoknak művészettörténet, stílusismeret tárgyakból. Számomra nem is kétséges az eredmény, de ha a nappalisok lennének a jobbak, akkor az utóbbi időben nagy változások mehettek végbe! Szerintem is szerencsésebb lenne, ha önálló tanszékkel, iparművészeti műhely hát248
