Műtárgyvédelem 20., 1991 (Magyar Nemzeti Múzeum)
Restaurálás - Konzerválás - Hoós Mariann: Egy gótikus faszobor festékrétegeinek felépítése és vizsgálata
röntgendiffrakciós analízise a minták többségénél a várakozásnak megfelelő eredményeket hozott, ezeket az alábbiakban ismertetem.1 A középkori szobrok festékeiről A szoborfestő - Fassmaler - személye többnyire nem azonos a szobrászéval (bár akadnak kivételek), de munkája nem korlátozódott szigorúan a szobrok kifestésére - gyakori, hogy a szoborfestő táblaképeket is festett, illetve fordítva, jelentős festők, mint Friedrich Herlin vagy Michale Wolge- mut, saját kezűleg festették a műhelyükben készült oltárokat. Ebből is következik, hogy a színek és technikák tekintetében alig van különbség a szobor, illetve képfestés terén. A plasztikát síkon megjelenítő táblaképfestő palettáján valamivel több színárnyalat szerepelt, mint a kifaragott plasztikát lokálszínekkel színező szoborfestőén, aki a színeket keverés nélkül vagy csak fehérrel keverten használta. A középkori színválasztékot az időállóságra való törekvés is korlátozta: igyekeztek a már jól bevált, tartósnak bizonyult anyagoknál maradni. A középkori művek összhatását tehát a tiszta, egyszerű színek és a különböző fémekkel borított felületek egymás mellé állítása jellemzi. Az alapozásról A XV. század végére a szoborfestők tökéletesen uralták az alapozási technikákat. A szobor későbbiekben különbözőképpen kezelendő felületein eltérő vastagságban hordták fel az alapot: finoman faragott részleteket (hajfürtök) vékonyan, vagy egyáltalán nem alapoztak, míg a polírozandó fémborítások alá 1-2 mm vastagságú, rugalmas alap került. Az alapozás anyagi összetételét rengeteg előírás, recept és az adott helyi lehetőségek határozták meg: így Észak- és Nyugat-Euró- pában a kréta használata volt általános, hiszen itt jelentős kréta- lelőhelyek találhatók (Rügen, Champagne), míg az Alpoktól délre az ott jobban hozzáférhető gipsz terjedt el.2 Ezért nem volt meglepő, hogy a vizsgált szobor alapozása természetes krétának bizonyult (CaC03), mivel készítési helye minden bizonytalan tényezőt figyelembevéve is az Alpoktól északra tehető, bár pontosabb meghatározása csak művészettörténeti kutatások segítségével lehetséges. A készítés sorrendjében haladva az alapozást a fémborítások előkészítése követi. A bóluszról Bólusznak nevezik a különböző színű földfestékek agyagtartalmú változatait. A bóluszt fő tömegében kaolinit (fehér bólusz) alkotja, ehhez járulnak a különböző színeket adó vasoxidok; Fe2C>3 színezi a vörös bóluszt, FcO(OH) a sárgát. A bólusz szemcseméreténél és kristály-szerkezeténél fogva fényesre simítható és ezért a polírozandó fémfóliák alá igen jól használható. A vörös bólusz a román kor óta használatos, elsősorban Dél-Európában. A német területekről származó román kori szobrok többségén fehér bólusz található, a XIV. századtól terjed el a sárga, majd a század közepétől a vörös bólusz válik általánossá. Különösen a barokk korában élnek a különböző színű bóluszok egymás mellé állításából fakadó finom árnyalati hatásokkal. A mattarany alá több sárga, fényarany alá inkább sötétvörös bóluszt kennek. A Szépművészeti Múzeum Mária-szobráról vett bóluszmintából a vizsgálat kaolinitot (Al2Si205(0H)4), ez a polírozható agyagásvány, illetve hematitot (a-Fe2C>3), ez a természetes vas- oxid, amely a bólusz színét adja - mutatott ki. 1 A röntgendiffrakciós pigmentanalízist Kriston László végezte. 2 Cennini, Cennino: Trattato della pittura CXV. fej. 22
