Múzeumi műtárgyvédelem 17., 1987 (Központi Múzeumi Igazgatóság)
Néprajzi tárgytípusok kialakulásáról és restaurálásáról - K. Csilléry Klára: A hegedűhátú szék útja a magyar parasztsághoz és néhány restaurátori tanulság
hogy szinte sorozatban készülteknek hatnak. Ezek alapján ilyenek előállítására specializálódott műhelyekre lehet következtetni. A legelterjedtebb változatnak (12.ábra) az alakulásmenete évszámos példányok segítségével az 1746-os legkorábbi, ismeretlen dunántúli lelőhelyű példánytól egészen egy Csornán gyűjtött, 1866-ban készültig, évtizedről-évtizedre követhető. Az ide tartozó székekre jellemző a hegedűhát összeszűkülését hangsúlyozó, övszerű csikdisz, az ülésük trapéz formájú, esetleg rokokó- san iveit körvonallal, a lábak gyakran kannelurázottak és erőtel-» jesen terpesztettek. A dunántúli darabokon a lapos faragás a legáltalánosabb, melynek a hátterét rendszerint beverdesett csillagok töltik ki, a középkorból öröklött módon. Mig a legtöbb 18. századbeli támla faragásmódja a templomi padokéra emlékeztet és nyilván iskolázott mesterek kezéből került ki, a 19. század első feléből da- táltaknak a többsége a pásztorok, de méginkább a falusi faragóspecialisták munkáival rokon (12-15.ábra). A Dunántúlról ismerünk a múlt század első feléből néhány ragyogó példát arra is, hogyan tudták a jó képességű faragók magukévá tenni és átültetni a népművészet nyelvére a már letünőben levő vagy éppen terjedő korstilusokat. Az előbbit szemlélteti egy 12. ábra 15. ábra 34
