Múzeumi műtárgyvédelem 14., 1985 (Központi Múzeumi Igazgatóság)
Pintér Attila - Radukov, Angel: A pécsi festett ókeresztény sírkamrák restaurálásának problematikája
A sók - mint köztudott - a falfestmények állagát leginkább veszélyeztető anyagok. Ahhoz, hogy a felszínen kiváljanak, koncentrálódjanak és aktivizálódjanak az elpárologni képes nedvesség jelenléte szükséges. A sók kárositó folyamatának ismerete mellett fontos azt is tudnunk, hogy milyen utón került nedvesség a műemlékbe. Esetünkben a kapilláris nedveségen túl, a páralecsapódással is számolnunk kell. A sirkamrákba beáramló, külső melegebb és magasabb páratartalmu levegőből nedvesség hatol a falak belseje felé. Ha a kivülről beáramló levegő hőmérséklete illetve pára- tartalma kisebb a sirkamráénál, a folyamat fordítottja, párolgás következik be. Talán már az eddigiekből is levonható az a fontos következtetés, hogy ideális esetben a falfelületeket egy adott időpontban pontosan annyi vizmolekula hagyja el, mint a- mennyi a levegőből oda visszajut. A károsodás tényét tekintve, a nedvesedésnek nem kell mindig nagy felszini vizesedés formájában jelentkeznie. Az állapotváltozáshoz elegendő, ha a kiválások, illetve párolgások kis adagokban, esetleg nem is a felszínen, hanem a falszerkezet belsejében következnek be. A látványbeli tapasztalás tehát fontos lehet, de önmagában még kevés. Az 1864-es védőépületet a sirkamra erősen nedvesedő falai miatt készítették. Kevésbé ismerve a páralecsapódás okozta nedvesedést és annak mechanizmusát, úgy vélték, hogy a festmények fennmaradásának csupán csak a szivárgó nedvesség lehet az akadálya. A megvalósított védőépület is egyértelműen ezt bizonyltja. Hogy mennyire nem ismerték a felszini légtérrel való kapcsolat veszélyeit, az mutatja, hogy a sirkamra előterét és a hozzávezető folyosót szellőztetés céljából csatorna kötötte össze a külvilággal. Ebből kifolyólag a helyreállitás, - a tagadhatatlan eredményei ellenére is - csak részleges sikereket hozott. A nedvesedés fentebb említett két formája közötti különbségtétel hiányában látszatra úgy tűnt, hogy semmi sem változott. A sókiválás szempontjából talán valóban lényegtelen, hogy milyen utón jutott nedvesség a falakba. Am a védelem oldaláról ez a kérdés egyáltalán nem közömbös. 1913-ban Möller István műemléki épitész kapott megbízást a sirkamra nedvesedésének megakadályozására. Terve a korábbi 128
