Múzeumi műtárgyvédelem 5., 1978 (Múzeumi Restaurátor És Módszertani Központ)

Ézsiás István: Festett mennyezetes ágy restaurálása, konzerválása

zeum). Révkomáromi Czina István; Konc János, Tüdős János, Szabó István, Gesőcs Márton, nagyaszói mennyezet (1758) mestere, a rudabányai mennyezet (1664) mestere, Petrák Pál (református templom, 1758) és a nagykörösi templom-karzat mestere.

3. A festőasztalosságban használatos festékek és festéstechnikák

Már a XVII. század elejétől általános a metszett fenyőfa deszka használata, amelyet a falu népe az olcsó, faragványok nélküli anyag leplezésére a templomokban díszesen kifestett. A falusi szegény ember számára a fenyőfa bútort is alapozás és alapszín nélkül festették. A fát egyszerűen leolajozták, erre festettek. Festékkel való takarékosság és simább felület elérése érdekében szokásba jött a gyalulás. A butorfestés ott emelkedett magasabb tökélyre, ahol azt maga az asztalos végezte. Alapozáshoz alabástromot ("kristályt") használtak, melyet kiégetés után porrátörték és igy elsőrendű gipszlisztet nyertek. Az alapra a középkorban patron segítségével temperával szabadon festettek.

Kréta alap - technika:

Főleg templomfestők gyakorlatában használt technika. Oltárok és plasztikák kazeinfestés vagy aranyozás előtti alapozására szolgált. A meleg enyvoldattal kikészített faalapot egy vagy több rétegben krétával alapozták.

Tojás-tempera (tojás + olaj + viz)

Csiriz-technika: a XVII-XVIII. század első felében terjedt el. Kötőanyaga búzaliszt (sok fehérjét és keményítőt tartalmaz).

"Gyantáros" gyantatechnika: főként Erdélyben terjedt el.

Olajfestés: használata a XVIII. században válik általánossá. A népi bu- torfestésben fontos szerepet játszik a lenmagból préselt lenolajfirnisz.

A népi butorfestők cukrot és sört is használtak kötőanyagként.

Kazein-festés: ez az alapvető paraszti technika, melyet a falusi asztalosfestők alkalmaztak, mivel a hozzávaló anyagok könnyen hozzáférhetők voltak. A kötőanyagot úgy készítették, hogy soványtejből túrót készítettek, ezt finomra morzsolták és ehhez kevés oltott meszet adtak, a túró meny- nyiségének mintegy l/5 részét. A jól elkevert anyagot szintén átnyomták és lenolajfirnisszel emulgeálták, majd vízzel hígítva használták. így tartós, vízzel nem oldható festést kaptak. Ezzel a kazeinkötőanyaggal keverték a festékport. A népi butorfestésben általában természetes pigmenteket használtak. A feketét gyantakoromból, a pirosat ökörvérből vagy festő-buzérból, a barnát zöld dió héjából állították elő. A barokk időszakban a butorfestés színválasztéka főleg földfestékekből állt.

Egy festő-asztalos 1776. évi jegyzékében a következő festékek szerepelnek: fehér (= ólomfehér), sárga (= kréta), barna (= umbra, mangánföld), vörös (= vasoxidhidrát), kék (= vasciánsó), fekete (= gyantakorom), zöld (= angol föld).

44