Állami gimnázium, Munkács, 1915

42 ségügyi kérdésre is kiterjeszkednek. A sebek ellátásánál mesterünk különösen a tisztaságot kötötte lelkünkre és hangsúlyozta a tisztaság fontos szerepét a közegészségügynél is. Az előadásokat gyakorlati kiképzés követte. Tanítóink a kedves nővérek lettek, tantermeink a miitö és a kórterem. Itt alacsony vaságyak sorakoznak egymás mellett, végükön fekete tábla ágaskodik, rajta szép gömbölyű betűkkel: láztalan; — 37'8—37'3 — Megnyugvással tapasztaljuk, hogy a hőmérő a 380-on többnyire alul marad. 7 órakor költik el a betegek reggelijüket; mi azalatt kiosztjuk a magunkkal hozott újságokat. Hálásan fogadják; a kórház egyhangúságában mind olvasni vágynak. Megjelennek a »kedves nővérek«, kik között örömünkre szolgált az ápolónői tanfolyam két páratlanul szorgalmas hallgatójában kedves ösmerösökre akadni — és serényen munkához látnak. Leültetik az egyik sebesült románt. Válla és dereka vastag pólyában, keze felkötve. Kíváncsian álljuk körül. Lekerül róla a kötés, a teremben a gennynek és lysoformnak különös kevert szaga árad szét. Az irrigator működni kezd, a sebből csendesen csorog a viz. De ezt már nem várta be néhány érzékeny szivü társunk, sietve távozott, s az egyik kemény legény első segélyben részesítette társát... — Első felvonás mondják a nővérek. A munka folyik tovább, uj kötést kap a román, szegény olyan türelmes! Sorra jön a többi sebesült. Ennek a keze, annak a lába, vagy feje van pólyában. A levett kötések a kórház uj meg uj rémeit tárják fel. Amputált kar, üszkös comb csonkja, tisztátlan sebek, fagyott végtagok kerülnek napvilágra. A sebesültek csodás megadással ttirik isszonyu fájdalmaikat. A mi hőseink ők, akik legdrágább kincsüket, egészséges, fiatal testüket áldozták a szent ügyért! Ennyi béna hős láttára, mintha a szemünkbe esett volna valami... vagy talán a nyitott ablakon beözönlő napsugarak csaltak könnyet a szemünkbe. Amikor a kórházból kijöttünk, nem hangoskodtunk diák szokás szerint. Másnap cigarettát kaptak a sebesültek. A kórház kertjében lassanként megbarátkoztunk a betegekkel. Egyik nap egy barátságos német mellé telepedtünk. Földmives valamelyik kis német falucskában. Flandriából került a Kárpátokba, ahol lábai megfagytak. Napról-napra jobban érzi magát, már csak a honvágy bántja. Megtanult cigarettát sodorni (ösmeretlen fogalom a németek szemében) és csendesen füstölve várja, hogy Németországba szállitsák. A minap boldogan jelenti az én németem, hogy holnap mehet haza. Elbucsuztunk. Másnap szomorú arccal megint ott üldögél a padján. — Nem megy még a kórházvonat, mondja. Talán holnap. Ismét elbúcsúzom töle, minden jót kivánok neki. Következő nap nevetve integet felém megszokott padjáról: — Csak egy pár nap múlva szállítanak el. Végre teljesedésbe ment a vágya, — egy reggelen hiába keresem az én németemet. Elutazott — búcsúzás nélkül. Amott az árnyékban hordágyon fekszik egy jóravaló magyar ember. Nemrég operálták a lábát. Amikor másodszor hasitott sebébe az orvos, az elaltatott paciens elkezd ám kiabálni nagyon. — Jajjaj! Hát ilyen az ember ?!... Isten!... Nagyisten !!... Hát ezentúl már igy kell élni ?!... Lassan megnyugszik. Zavart beszédéből kicsendül Tomasoiv