Állami gimnázium, Munkács, 1903

7 A mily fényes volt e szerint Quintilianus külső élete, ép oly boldogtalan volt családja körében. Iskolájának virágzó idején nőül veszi egy praetornak leányát, ki két gyermekkel ajándékozta meg. Boldogságát azonban megirigyli a sors: egymásután veszti el feleségét, majd két gyermekét, egyik 5, másik 9 éves korábán s a szerencsétlen apa munkában keres írt fájó sebére. Nemsokára visszavonul az iskolától s barátjainak kérésére a csendes visszavonultságában megirja gazdag tapasztalatokban bővelkedő munkáját, melyben nagy tudásának és ritka erkölcsi nagyságának maradandó emléket emelt. Körülbelül 96-ban Traianus uralkodása alatt végzi be érdemes életét. Martialis igy szólítja meg mesterét egyik epigramjában: Quintiliane, vagae moderator summe inventae, Gloria Romanae, Quintiliane, togae. (II. 90. I.) Juvenalis gazdag embernek emliti, de kiemeli komoly és becsületes jellemét. Galba, Vespasianus, Domitianus kitüntései mindennél hangosabban beszélnek az ő nagv érdemeiről. Mindenesetre nagy lelki nemességre vall, ha valaki, ki műveiben a tiszta eszményiségnek szolgálatában lett naggyá, a császári udvar kegyét is ki tudta maga számára érdemelni, a nélkül, hogy erkölcsi elvein, függetlenségén a legcsekélyebb csorba esett volna. De ő kitüntetéseire soha nem büszke, szívesen elismeri mások érdemeit, lelkesedéssel beszél kortársairól, igazságosan Ítéli meg jó és rossz tulajdonságaikat, kemény kritikát alig használ, csak ott sujt erősebben, hol az erkölcs védelme kívánja. Nem róhatjuk meg ama hízelgő sorokért sem, melyekkel müvében Domitianus képzelt erényeit és nagyságát dicsőíti, mert egyrészt tekintetbe kell venni, mennyi hálával tartozott neki, másrészt pedig ne feledjük el, hogy a császár életében róla csak igy lehetett Írni, mert ez volt a hivatalos stilus. Áttérve már most nagy müvére, melynek címe: Iustitutionum oratoriarum libri XII., megjegyezzük, hogy ez az ókornak legteljesebb, legrendszeresebb szónoklattani műve, a római próza-irodalom egyik legszebb essay-je. Különösen a részleteknek minden oldalról való kidolgozásában remekelt. Felöleli a rendes szónoklattani utasításokon kívül mindazt, amire a szónoknak bölcsőjétől kezdve szüksége lehet- A szónokot nemcsak kitanítja, hanem fel is neveli; bölcs tanácsokkal látja el nemcsak a szószék, hanem az élet számára is, s tekintve azt, hogy a római közélet összes tényezői a fórumról indultak ki, nem csuda, ha Rómában aj^ónoki pályáról épugy beszéltek, mint mi a közpályáról. A rhetorikai műveltség tágabb értelemben egy volt a római ember általános műveltségével. Igy fogván fel Quintilianus is a szónoki hivatást, rhetorikája a császárkor didaktikájává, illetőleg pedagógiájává szélesedik ki. Ha áttanulmányozzuk Quintilianus művét, látjuk, mily iskolákat látogatott, mily tanulmányokkal foglalkozott a római ifjú, ki a forumot tartotta egyéni érvényesülése egyetlen helyének. A mű beosztásáról és tartalmáról maga a szerző az 1. könyv bevezetésében számol be: »Azt tartom, úgymond, hogy a szónoki művészetben semmit sem szabad figyelmen kivül hagyni s általában csak a kezdett nehézségeinek sikeres legyőzésével juthatunk bármely szakban tökéletességre. Azért én szívesen foglalkozom azon csekélységekkel, melyek nélkül nagyobb dolgot el nem érhetünk: a szónokot tehát, kit fel kell nevelnem, csecsemő korától akarom vehetni. A szónokot pedig tökéletes, becsületes emberré akarom nevelni, kitől nemcsak a bestédben való kiváló jártasságot kívánom meg, hanem a lélek összes erényeit is. Az első könyvben azon dolgok foglaltatnak, melyek a rhetor mnnkáját megelőzik; a másodikban a rhetorikai első elemeket tárgyaljuk s magának a rhetorikának (»scientia benedicendi«) mivoltát. A következő öt könyvben a feltalálásról (inventio), melyhez az elrendezést (dispositio) adjuk, négyben