Állami gimnázium, Munkács, 1903

8 pedig a szónoki kifejezésről (elocutio) lészen szó, melyhez a betanulás (memoria) és előadás (pronunciatio) járul. Erre következik még egy könyv, mely szorosan a szónok kiképzésével foglalkozik, hogy erőnkhöz képest kifejtsük, milyen legyen a jelleme, miként járjon el a perek felvételében, tanulmányozásában és vezetésében, mikor hagyja abba e foglalkozást s minő tanulmányokat űzzön azután.« I. prooem. 5—22. Az az ideál, mely Quintilianus lelke előtt lebeg, nem egészen uj a római irodalomban. M. P. Cato, a tiszta ősrómai szellem mintaképe, kiről Livius azt mondja: Cato sanctus et innocens (XXXII. c. 27.), kinek egész élete az erkölcstelenség elleni harcban telt el, ki kiűzte a görög íilozofusokat, mert féltette tanításuktól hazája romlatlan ifjúságának lelkét, ő mondta ki először határozott formában, hogy a jó szónok nem lehet más, mint becsületes ember. Orator, Marce üli, vir bonus, dicendi peritus. Szerinte a beszéd és a cselekedet, a gondolkodás és érzés összhangja az egyedüli alapja a római jellem helyes kifejlődésének. Cato fontos kulturális működése után mintegy száz évre, a köztársaság fénykorában ismét egy kimagasló alak foglalkozik a szónoki hivatás erkölcsi oldalaival: Cicero. Az ő látóköre már szélesebb, az ő eszménye már a görög irodalom emlőin izmosodott naggyá, de ugy, hogy Ízlésében, cselekvésében tiszta római. Az ő eszményképe az alakilag és tartalmilag sokoldalú, művelt római, ki otthon van a római jogban, ismeri hazája történetét, eligazodik a bölcselet ágas-bogas kérdéseiben s e mellett féli az Istent és minden ügyében a becsület vezérli lépteit. Excellens orator isque vir bonus (De erat. II. 20.) Quintilianus ezen a nyomon halad, csakhogy az ő legnagyobb érdeme az, hogy ez eszményhez alakította, idomította az egész nevelést, megalkotta azt a nevelési rendszert, melynek minden eleme vonatkozásban áll az eszménnyel, amely rendszert a maga egészében átvette és gyakorolta az egész keresztény középkor. Hogy ez igy volt legfényesebb bizonyítéka annak, hogy e mü szelleme mindvégig az erkölcsiség talaján mozog. Nem lehet mondani, hogy ez a felfogás, a szónoki, vagy mondjuk : a műveltség ideáljának ez az ethizálása valami különös volna. Olyan természetű jelenség ez, mint a görög kalokagathiában a szépnek és jónak viszonya vagy pl. Herbart eszményi személyiségének fogalma. Sok függ a helyes értelmezéstől, az azonban bizonyos, hogy Quintilianus ideálja, amint ezt erkölcsi, politikai, társadalmi és irodalmi vonatkozásaiban elénk tárja, sok tekintetben megegyez a XX. század ideáljával, mely tudvalevőleg a tudományosan és erkölcsileg képzett állampolgár! Művének számtalan helyén ismétli azt az alapigazságot, melv szerint a jó szónok csakis becsületes ember lehet. »Legyen a szónok, úgymond I. pr. 18., olyan, hogy valóban érdemes legyen a bölcs elnevezésre, ne csak erkölcseiben legyen tökéletes, hanem a tudományban és a szónoki művészet minden fogásában is.« Eme felfogásához aztán mindvégig hű maradt, mert átlátta, hogy az erkölcsösség, a becsületes jellem az ember összes dolgaira, érzelmeire, gondolataira, cselekedeteire rányomja bélyegét s mert tudta, hogy hazájában minden a néptől függött s a nép a szónokoktól, a kiknek feladata az embereket vezetni, gondolkodásában, politikai és magán életében irányítani. Magáévá teszi Sokrates elméletét az erényről, mert meggyőződése, hogy »nem lehet gonosz ember és tökéletes szónok egy személyben (XII. 1—9.) A szónok hivatását talán senki nem fogta fel magasztosabban. mint ő. Felülmúlja Cicerót is, ki megvallja Orator c. művében, hogy az ő ideálját hiába keressük az élő emberek közt, ennek mása csak az ő lelkében él, melyről rajzolta, mint Pheidias a maga tökéletes Zeus szobrát.