Állami gimnázium, Munkács, 1903

12 ségesen pörrágónak neveznek, gyermekségétől nevelni, hanem olyan férfiút, kit a termésiet jeles elmebeli tehetségekkel fölruhá^ott, ki minden szépművészetet lelkével egészen átkarolt, ki a? emberi nemnek oly ritkaságául adatott, milyet még semmi régiség nem látott, minden részről tökéletest, fenséges értelmektől hevülöt, felségesen hevülőt.« íme, az ideális szónok képe, amint egy-egy nemes érzésű római iró lelkében élt. Ezt a képet bátran melléje állithatjuk azon kép mellé, melyet századokkal azelőtt egy görög bölcselő, Platón, a bölcselőről megalkotott. Bátran el lehetne mondani Quintilianus képéről is, amit Platón a magáéról mondott, hogy rajta még a guny istene, maga Momus sem találna semmi kivetni valót. Az a rhetor, ki a császárok erkölcstelen és romlott izlésü korában ily hangon tud lelkesülni a nevelés eszményeért, mindenesetre figyelmet és nagy tiszteletet érdemel még az utókor előtt is. Az egész műben szívesen hallgatjuk e jó öreg iskolamester tapasztalt és helyén való tanácsait s minden tanácsában, minden intézkedésében, mondatában ott érezzük a nagy igazságot: virbonus dicendi peritus. Az ékesszólás művészetét tartja az emberi értelem koronájának. »Észt adott nekünk az emberek atyja, a világ Teremtője ... s ez ajándék révén lettünk a hallhatatlan istenek társaivá. De mit érne a gondviselés ez ajándéka, ha beszéddel ki nem fejezhetnők, mit lelkünkben gondolunk és érzünk? Nem kaptunk a beszélésnél nagyobb jót istenségtől.« Nem célunk, hogy Quintilianus pedagógiáját a maga egészében ismertessük, csak a nevelés folyamatában kimutatható erkölcsi vonatkozásokat szándékom még rövidem érinteni. Valamely munkának a jellegét első sorban célja határozza meg. Láttuk, hogy Quintilianusunknál ez az erkölcsös szónok, kinek nevelése ezen szigorúan kijelelt mederben folyik. Nézzük első sorban, Quintilisnus növendékét minő motívumok ösztönzik a munkára. Azt mondja: lile detur mihi puer, quem laus excitet, quem gloria iuvet, qui victus fleat. Azaz: olyaa gyermek adassék kezem alá, kit a dicséret sarkalljon, kit a dicsőség felemeljen, kit ha legyőznek, sirjon. Ezzel azt akarja mondani, hogy neki ambiciózus, törekvő, magában erősen bizó tanulóra van szüksége. A növendék erkölcsi érzékét, ambícióját jutalmazással, dicsérettel, a becsvágy felkeltésével hatalmasan fel lehet kelteni. A modern neveléstan szerint ezen ösztönzések ma már nem igen népszerűek az elméletben, de a gyakorlatban sok és szép eredményt szülhetnek. Hogy a versengés, az ambíció túlzásba ne essék, a szeretetnek és belátásnak kell mérsékelnie. Különösen fontos a tanulók és tanítók közt. Az ő tanítója nemcsak a tudományra oktatja növendékeit, hanem egyúttal nevelője, lelki atyja is a reábízott gyermekeknek. »A növendéket, úgymond, gyermekéveiben a tanitó szent tekintélye tartsa távol minden gonosztól, idősebb korában pedig komoly méltósága hangolja tiszteletre. A tanitó atyai indulattal viselkedjék tanítványai iránt és tekintse magát a szülők helyettesének, kik gyermekeiket kezére bízták. Hibái se magának ne legyenek, se másoknál meg ne tűrje; sokat beszéljen növendékei előtt a becsületről, erényről; mert mennél többet int, annál kevesebbet kell büntetnie. . . . Habár az olvasmány is nyújt elég példát az utánzásra, sokkal nagyobb hatása van az élőszónak, különösen az olyan tanitó szájából, kit a jól nevelt tanulók szeretnek és tisztelnek.« (II. 2: de moribus et ofíiiciis praeceptoris.) A gyermeki lélek rendkivüli fogékonysága, másrészt fejletlen itélőtehetsége azt kívánja, hogy a környezet, melyben él, legyen tisztességes és erkölcsös. Legyen az az anya, hisz a Gracckusoknak egy Cornelia