Állami gimnázium, Munkács, 1903

13 volt édesanyjuk, legyen az a dajka, a pedagógus — rabszolga s a játszótársak. Quintilianus nagyon sötét színekkel festi le a császárkori családi élet romlottságát s felkiált, bár magunk ne rontanók el gyermekeink erkölcseit. Akkor szól erről bővebben, midőn a nyilvános iskola előnyét vitatja a magán vagy házi nevelés lelett. Két okot hoznak fel, úgymond, a nyilvános iskolázás ellen. Egyik, >/hogy jobb, ha a gyermek a rosszra nagyon is hajlandó kortársainak sokaságát kerüli«, másik, hogy »a magántanító többet foglalkozhatik egy tanulóval.« Ami az elsőt illeti, Qu. tényleg nagyon megszívlelendőnek tartja. »Mert ha valóban áll az, hogy az iskola a tanulmányokat ugyan előmozdítja, de az erkölcsöket megrontja, az erkölcs szempontját előbbre becsülöm a legkitűnőbb tanulmányoknál is.« (I. 2. 4.) Valóban nevelőhöz illő nyilatkozat! Szinte meglep bennünket, hogy e romlott korban valaki ennyire felülhelyezze mindennek az erkölcsösséget és szembe szálljon polgártársainak erkölcstelen életével, kemény bírálatban részesítse társai erkölcsi életét. Azt mondja, a gyermeknek a dajkákkal, rabszolgákkal való társalgása semmivel sem veszélyesebb az erkölcseire, mint a szabad erkölcsű szülők neveletlen gyermekeivel való együttélés. A gyermeket, mondja, már csecsemő korban élvezetekkel puhítják el, elsajátítják szegények a legnagyobb bűnöket, mielőtt tudnák, hogy a legrutabb bűnök, így elpuhulva és megromolva nem az iskolában szerzik meg ama bűnöket, hanem ők maguk hozzák az iskolába.« (I, 2, 6—8.) Pozitív erőssége a nyilvános iskolák mellett, hogy a római nemzeti jellemet ápolja a sokadalom, a társas együttlét és együtt működés, melyre az iskola nyújt első alkalmat. »Itt az iskolában fogja a szónok, kinek hivatásánál fogva nagy sokaságban és a nyilvános élet közepett kell szerepelnie, már kora gyermekségében megtanulni, hogy az emberektől nem kell félnie és itt tanulja meg, hogy az elzárkózott, visszavonuló életmód csak gyengíti az ember veleszületett erejét.« »Hogyan ismerje meg a közszellemet, ki a társas életet kerüli? Nem is említem azon barátságokat, melyek sokszor késő öregségig szilárdan fennállanak, mintegy vallási rokonérzéstől megszentelve, neque enim est sanctius, sacriis idem, quam studiis initiari.« I. 2. 20. Az osztatlan klasszikus világnézet idején pedagógiai iró nem érezte szükségét annak, hogy külön beszéljen erkölcsi és értelmi nevelésről. Innen van az, hogy körülbelül mindent elmondtunk már Quintilianus erkölcsi felfogásáról, amint ez művének lapjain elénk tárul. Mély és józan vallásos tudat, nemzeti érzés, sajátos történeti fejlődés voltak azon tényezők, melyek a római nevelés sarkpontjait megállapították és a tanítók a társadalmi köztudat értelmében vezették be a gondjaikra bizott ifjakat a tanulmányok és ügyességek terjedelmes birodalmába. Az oktatást egyértelmüleg vették a neveléssel (ingenuas pectus coluisse per artes. Ovidius) s a nemzeti műveltség éthos\a kedvezett az általános pedagógiai meggyőződés meggyökeresedésének. Quintilianus is tanuja ez álláspontnak. Szónoklati tanácsait és fejtegetéseit akként irja meg, hogy növendékéből vir bonus dicendi peritus váljék. Nem esetleges tünemény tehát, hogy a római nevelés és oktatás legterjedelmesebb rajzát nem valamely speciális pedagógiai műben találjuk letéve, hanem egy szónoki mű kitágított keretébe foglalva. Bihari Ferenc.