Állami gimnázium, Munkács, 1903

11 világosan mutatja művének Ciceróéval való összevetése. Amit <3 most akar megrajzolni: a tökéletes szónok tükör képét, ebben a kérdésben maga erejére van hagyva, effelől az emberek még nem igen elmélkedtek. Hajója a sik tengerre jutott, sehol semmi utmutatás, semmi segítség Nunc caelum, undique pontus. A megmérhetetlen pusztaságon csak Tulliust, azaz Cicerót látja, ki bárha nagy és jólszerelt bárkával evezett erre a tengerre, itt már behúzza vitorláit, nyugtatja evezőit s megelégli azt, mit a tökéletes szónoktól elsajátítandó ékesszólás nemeiről mondott. Nem igy ő. »Az én vakmerőségem, úgymond, arra js vállalkozik, hogy a szónoknak jellemét megrajzolja s kötelességeit eléje terjessze ; eszerint őt már tovább követnem nem lehet, magamnak kell előre haladnom, merre a dolog eszméje visz.« Ami ezután következik, az az ókori irodalom legszebb, legtartalmasabb lapjainak egyike. Mi célunkhoz hiven csak azon részeket fogjuk közölni, melyek a szónok erkölcsi jellemét domborítják ki. »A szónok, úgymond, kit én kivánok képezni, olyan legyen, amilyennek őt M. Cato jellemzi: becsületes ember s a szónoklatban jártas. Azonban az, amit ő első helyre tesz, természeténél fogva is elébb való t. i., hogy legyen becsületes ember. Egyáltalában becsületes legyen, nemcsak azért, mivel a köz- és magánjóra semmi veszedelmesebb nem volna az ékesszólásnál, ha a gonoszsággal szövetkeznék, hanem én magam is, ki férfias erővel igyekeztem a szónoklat ügyét előmozdítani, igen-igen rossz szolgálatot tettem az emberiségnek, ha e fegyvert valamely útonálló s nem katona számára készítettem ! ... De maga a természet is nem anya, hanem mostohaként bánt volna velünk, ha a rábeszélés tehetségét, a vétek cimborájának, az ártatlanság ellenségének, az igazság elnyomójának alkotja. Mert jobb lett volna némáknak születnünk és ész nélkül szűkölködnünk, mintsem a gondviselés ajándékát egymás vesztére fordítsuk.« »Még messzebb megyek szigorúságommal. Nemcsak azt mondom, hogy a szónoknak becsületes embernek kell lennie, hanem senki sem lehet szónokká, ha csak nem becsületes ember.« »Tegyük hozzá, hogy a lélek sem adhatja magát elég elfogulatlanul e legnagyobb tanulmányra, ha minden gonoszságtól nem ment. Először, mert a nemes a rúttal ugyanazon szivben frigyre léphet . . . továbbá, mivel a léleknek, mely ily nagy dologra irányozza figyelmét, minden más, még ártatlan gondoktól is mentnek kell lennie.« »Es hát a tudósok fáradozásainak elviselésére nem elkerülhetetlenül szükséges-e a mértékletesség? A tudományokhoz nem nemes dicsvágy gerjeszt-e leginkább kedvet? De hihetjük-e, hogy azzal a gonoszok sokat törődnek ?« »Végre, hogy a jelen kérdéshez tartozó igen sok egyebet mellőzzek, tegyük fel, ami pedig együtt soha meg nem állhat, hogy egyenlő észtehetséggel, szorgalom mai, ügyességgel bír a leggonoszabb és a legbecsületesebb ember: a kettő közül már most melyiket mondják jó szónoknak? Mindenesetre azt, ki jobb ember is.« »Azt csak senki sem fogja tagadni, hogy minden szónok azon van, hogy amit előad, a hallgatóság igaznak és tisztességes dolognak tartsa. Erről pedig vájjon a becsületes vagy a gonosz emben fog-e könnyebben meggyőzni?« »De tegyük fel, hogy találkozott valaha gonosz ember, ki a legszerencsésebb ékesszólással bírt volna: mégis tagadom, hogy valódi szónok volna. Mert nem mindenkinek adhatom a vitéz nevet, ki serényen tud vagdalkozni, mivel a vitézséghez erény is kívántatik.« »Nem a végre akartam én itt oktatást adni, mikép kelljen bizonyos törvénytiszteket vagy bérenc szónokokat vagy olyan embert, kit közön-