Állami gimnázium, Munkács, 1902

4. Mincl régi dalok, csuda hang-menettel: Váltva kemény, lágy, — s magyar a némettel; Hegyes-éles jajja úti betyárnak, Ki hallja szavát törvényfa madárnak. 5. Nyers, vad riadás . . . mire a leglágyabb Hangnembe a húr lebukik

4 lebágyad, Ott zokog, ott csúsz kígyó testtel .... Hol végzi, ki tudná ? nincs az a mester. 6. Majd egyszerit dal, édesdeden ömlő — Tiszta remekké magába' szülendő — Pendül, melyen a táncz tétova ringat, Mint lombot a szél ha ütemre ingat. 7. Olykor egy-egy ének nyújt neki vigaszt; A hitújítás kora szülte még azt: Benne a tört szív, biint vallva, leverve, Vagg erős hittel Istenhez emelve. 8. Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná Kopogójábul — csak képzeli hozzá; S ha nem sikerül kivitelben a dal, A két öreg szerszám egymásra útal 9. De azért nem tűri rajta meg a port; Emlékezetes neki minden accord; Egy hang: s feledett régi dalra érned — Szövege czikornyás, dallama német, . 10. Az öreg úr így, dalai közt élve, Emlékszik időre, helyre, személyre: Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta Ezt is, amazt is, gyermek kora olta. 11. Néha egy új dalt terem öukint húrja, S felejti legott, már ő le nem írja; Később, ha megint eszébe ütődik: Almodta-e, vagy hallotta ? - tűnődik. 12. Sokra bizony már alig viszi dolgát: 0 is „minden nap feled egy-egy nótát;" Nem is a művész babérja hevíti, Csak gémberedő ujját melegíti.