Állami gimnázium, Munkács, 1902

13 kalandos életpályáról ábrándozva unni kezdtem az iskolai egyhangúságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágytam lenni, a nélkül, hogy tudnám mint kezdjek hozzá; végre 1836. februárban önként, miden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül, odahagytam a kollégiumot, soha vissza nem térendő«. — Végre is szinész lett Fáncsis jeles szintársaságánál Debrecenben. »Elhatározásom mindenkit meglepett. Magok a tanárok e szokatlan jelenséget, hogy legjobb tanulójuk egyike csupán a művészet iránti vonzalomból, minden anyagi kényszer nélkül, komédiássá akar lenni, a hivatás kétségtelen jeléül tekintették. Erdélyi, pártfogóm, mit sem szólott ellene, sőt az agg Sásvári magához hívatott, szavaltatott és énekeltetett s elégülten ajánlá: »Csak Sekszpirt! Sekszpirt domine!« így lettem én színész, azontúl is folytatván tanóráimat Erdélyi leányánál, azontúl is hozzá járva ebédre, míg Debrecenben voltam. De a debreceni társaságot egy szinészi intrigue (cselszövés), nekem egész váratlanul, felbontotta, szétoszlott az, a nélkül, hogy hozzám valaki szólott vagy sorsomról intézkedett volna, kivéve, hogy Hubay néhány újoncot néhány más vidéki kóborokkal együvé verbuválván, az indúlás percében engem is megszólitottak, hogy követném sorsukat. Nekem nem volt mit tennem. Haza öreg szüleimhez, kik belőlem papot vártak ? Vissza a kollégiumba, honnan oly magas reményekkel távozám ? Ez mindkettő lehetetlennek tetszett előttem s így Hubayhoz csatlakoztam, annyi időt sem vehetvén, hogy szállásomról ágyamat és ládámat fehérneműmmel s könyveimmel együtt magamhoz vegyem — de nem is fért volna a szekérre, hol kezdő színésznek nem kompetái ennyi lomot hordani. NagyKároly, majd Szatmár, végre Mármaros-Sziget lőn vándorlásunk eldorádója. Képzeld a nyomort! padon hálni, kabáttal takarózni s kölcsön kérni ruhát, míg az ember mosat. És ez így rajtam történik, kit szegény öreg szüleim minden vagyontalanságuk mellett, kissé mégis elkényeztettek. Rajtam, ki úgy nevezett élelmes ember sohasem voltam, rajtam, kit éltemben minden legkisebb csekélység végtelenül affligált. Ha volt is kedvem a színészethez, a mint hiszem, Debrecenben jó társaságnál volt, — végkép elment az, e lumpok közt; a mellett az öntudat kígyói, szegény apám sanyarú nyugtalansága, martak éjjel-nappal. Magányosan bolyongék Sziget hegyein, az Iza partján elmélkedtem, vezeklettem. Egy nap hasonló gyötrelmek közt álom ért rám — s jó édes anyámat halva láttam. A benyomás oly erős volt, hogy többé nem vethetém ki fejemből, ellenállhatatlan ösztönt érzék haza menni, de mikép? Sziget Szalontához, az általam ismert úton kerülve, körülbelül ötven mértföld. A direktorhoz, Hubayhoz fordulék egy húszast kértem tőle lehető díjamból, de fölöslegesnek láttam vele közölni szándékomat. Egy zsebkendőbe kötém egész vagyonomat, kimentem a piacra, hol nyolc krajcárból egy cipót s egy kevés szalonnát vettem, azzal megindultam egyedül, gyalog. Első éjt az erdőben töltém, oláh fuvarosok