Állami gimnázium, Munkács, 1899

J, 18 A társadalom regeneratiója egyenlő az egyén regenerálójával, a nevelő tanitás által. II. Frigyes a XVIII. sz. egyik koronás lángelméje hirdette urbi et orbi, hogy a királyoknak a tudományt s azok művelőit nem csak tisztelni, becsülni, hanem szeretniök is kell, mert a tudomány hatalom, a hatalom erő, az erő minden, inig a tudatlanság a nyomor, a bűn az eltévelyedés első forrása. Hozzá tehette volna: csak a müveit nép lehet igazán boldog. Nem én mondom ezt t. k., hanem egy Sokrates, egy Franklin, egy Isten, a ki igy szóllott: nemcsak kényérrel él az ember! Elismerő tisztelet mindennemű munkának, tisztelet minden kérges tenyérnek, tisztelet minden verejték csöppnek, a mely a munka tanyáin alápereg, tisztelet az eke mögött izzadó szántó-vetőnek, de első sorban hódolat az észszel, agyvelővel dolgozó szellemi munkásnak, a ki a szellemi világosságot a népek legalsó rétegéig az anyagi jutalomnak úgyszólván minden reménye nélkül terjeszti. Am büszkélkedjenek bíborukban a paloták büszke hatalmasai, dicsekedjenek a dúsgazdagok Europa és az Indiák croezusi kincseivel, a bölcs, a tudomány munkása ugy néz alá ezekre az urakra, mint a szédítő magasságokban keringő sasmadár a selyemgubó bábjaira, mert ezek a hatalmasok foglyai a saját előítéleteiknek a saját lelkűknek s a levélről, melyre reá tapadtak el nem mozdulhatnak, míg a bölcs a magaslatokra hág s onnan a világot áttekinti. De térjünk vissza az ünneplő mesterhez, a ki rajta csüggő tanítványaihoz szól. Ma is eszemben van a bámuló önfeledés, a melylyel a történet professort körülrajongta a vidám gyermeksereg. Ugv áll ő előttem, mint egy heroikus tünemény, a ki a magasból hulló csillagokban szórja szerte lelke megtermékenyítő kincseit, mint Caesar, a római imperátor, a ki diadalmi jelentését e rövid levélben concipiálja : veni, vidi, vici, mint ihletett próféta, a tanitó Mózes, ki népét idehozva Jehova nevében az igéret földének meghódítására tüzeli. Feledhetetlenek maradnak ama történelmi órák, melyek emlékezetembe mint márványba a művész vésője belevésődtek s életemnek irányt szabtak. Csak történelem tanár óhajtottam lenni, hogy mint ő, ékes ajakkal, lelkesedéssel hirdessem a letűnt századok nagy tanulságait, hogy miként ő tanitá az ifjút szeretni édes magyar hazánkat, hogy bele leheljem, mint ő egykoron belénk, e szent földhöz való ragaszkodást, lelkesítsem, mint ő, évezredes szabadságunk nemzeti függetlenségünknek utolsó csepp vérünkkel való védelmére, a legelső magyar ember, a király és fenséges házához való hódoló szeretetre és hűségre. Ez a hódolat illeti meg Fankovichot, ki buzgó munkájába lelkét önté bele, kinek minden gondolata a szent ügynek eszményi szolgálata vala, ki mint a világító s melegítő nap mindenütt az élet magvait szórta szerte. Szeretetünk tárgya, lelkesedésünk ideálja ő, a kit pályánkon megközelíteni nyereségünk, a kinek lábnyomaiba lépni észben, szellemben, jellemben, szívben volt a tanítványok ambitiója, a kinek bölcs tanításait, tanulságos buzdításait a kenyérért, a holnapért való életharczokban kincset érő maximákként őrizzük, a kitől az örökségképen nyert derült életphilosophiát világító szövétnekül lobogtatjuk a megpróbáltatások sötétjében. Fankovich a tudomány embere, a kötelességtudás szigorú Charaktere, az átadó-tanitóképesség geniális tehetsége, az egyházi, polgári és társadalmi erények mintaszerű jelessége, a ki ugy világított előttünk mint a hires Pharos nagy Rhamses hazájának büszke partjain s lépten nyomon fülünkbe harsogta jelszavát: Előre I