Állami gimnázium, Munkács, 1899

19 Ilyen tanárnak, ilyen tudósnak, ilyen embernek, minő tanitványai lehetnek ? Az élet törvényei, elágazó utjai szerte szórtak bennünket: az emberiség nagy feladatait oldozgatjuk egy czélra törekvő hittel és reményekkel, de a mint pályánk elhajló szögei nagyobbodnak s a megfutott ut mind hosszabbra nyúlik mögöttünk, ha elfáradunk s pihenőre térünk a családi tűzhelynél, vagy azonkívül, mint a vándor az elhagyott falu sugár tornyára, visszanézünk a tudományok csarnokára, hol első kiképzésünket nyerők s a boltivek alatt a jó tanárt, a vezető igazgatót felkeresi hálás tekintetünk. Olv szívesen öleli körül emlékezetünk, oly odaadással hódol neki hálás szivünk, hogy a bucsu mindég nagy keserűségünk. S ma, mikor ünnepére végre testben lélekben is összesereglettünk, hogy jubileumának a legszebb diszt kölcsönözzük, a iegpoetikusabb tényt arra rálöveljük : oüszkeségtől dobogó szívvel hangoztatjuk, hogy e nagy nap verőfényében csillogó ragyogásában sugárzó dicsőségében a legbájosabb szerep a miénk. A mi virágaink, a mi koszoi'unk a legillatosabb, mert a mi jelentőségünk az ő nyilvános munkás életének kedves idyllje, szelid, hajnali fényben fürdő pásztor órája, telve hangulattal, melegséggel, színnel nyiló, kikelettel, hol ő sziveink pattogó tüzénél mosolyogva és emlékezve jókedvvel melegszik. itt-ott 30 év a tanári székben, 25 év az igazgatói tisztben hosszú idő, a melynek viharai megtépik a dus fürtöket, de ime a harmincz év után nem mint aggastyánt, ősz fürtőkkel látjuk viszont a fiatal lelkes professort, hanem még mint erőtől duzzadó viruló egész embert. Akkor rózsafa, ma erős tölgy. Mily csoda! Ugy-e szép végezet? De álljunk meg és összegezzünk ! Mi az ő csodaszere, mi a titka a diadalmi sikerekben? Egyszerű talizmán, melyhez semmi köze a misztikus alchimiának: A szive! Fankovich mindig nagyon szeretett. Es a sziv, ha szeret, mindenhatónak érezi magát. T. K. a földön nem a tudomány, szeretet mivel csodákat. Tudományának éltető lelke az ifjúság iránt való szeretete volt, ebbe az édes köntösbe öltöztetett mindent, mi tőle származott. Szeretete lengte át minden szavát, szeretete ihlette tanítását, tanácsadását. S ha az ismeretek kincseit megbecsülni, értékelni sok szerencsével tanitá ezernyi növendékeit; ha egy ragyogó carriére magaslatai felé gondos kezekkel helyezé el számukra az útjelző táblákat; ha a szunnyadó nemes ösztönöket, a nagy jövőbe vetett bizalmat mesteri kézzel felszította, megerősítette: ez munkájának csak kisebb s jelentéktelenebb része volt. Az ő művészété a szivek nevelésében culminál, itt delel az ő magasztos élethivatása, itt ragyog nevelői szent hivatása. Mintha szelid szóval, lágy suttogással mondta volna: Tudjátok meg, hogy a nagy világon csak egy van, mi valóban boldogít, a szivetek, benne keressétek örömeiteket, de aztán igazán és nagyon szeressetek, mert a szeretet véglet, a ki kevésbbé szeret, már nem szeret. Ilyen magvakat vetett ő el! S most nézz körül jó mesterünk, tarts szemlét felettünk, bizony megelégedéssel mondhatod el szent Pállal: jó harczot harczoltam, mert a szivek felett diadalmaskodtam s ma a hála végtelen virágos mezején jól eső dus aratást tarthattam.