Állami gimnázium, Munkács, 1899
17 a szót, hogy aranyszived, melynek üditő melege áthatotta mindazokat, kik hozzá közel jutottak, még sokáig doboghasson a közjóért; hogv lelki s testi erődet óvja és tartsa meg a gondviselés ez intézetnek, barátaidnak és városunk javának előmozdítására ! Isten áldjon 1 Isten éltessen 1 A beszéd elhangzása után ugyancsak Csomár István főgymn. tanár az emlékalbumot átnyújtotta az ünnepeltnek. A második beszédet — a volt tanítványok nevében — Dr. Fechtel János szatmári kir. kath. főgymnasiumi tanár mondotta. A széleskörű ismerettel, nagy tudással s remek nyelven kidolgozott szines, lendületes, fennen szárnyaló beszéd szinte elbűvölte a hallgatóságot. A szónoknak meleg, érczes hangjában ott vibrált a tanítványi sziv hálája és megindultsága, mely hasonló érzelmekkel töltötte meg minden hallgatónak keblét s a beszéd befejeztével szűnni nem akaró taps és éljenzés hangzott fel. A beszéd ekképen szól: Jelige: «Az emlékezet az egyedüli paradicsom, a melyből ki nem Űzethetünk.* Midőn fényes tisztemhez képest a jubiláns tanítványainak nevében kívánok szólani, ugy tetszik nekem, mintha titkos bűvölet varázsereje kerítené hatalmába a lelkemet és vele messze-messze napsugaras tündérkertbe repülne. Eletem kies tavasza, reményeim szines pillangó tábora, vadvirágos mező, madárdal, a játszi gyermekkor jut eszembe. De hát ki is gondolhatna édes sóhajtás nélkül ifjúságára, a hol az élet nagy versenyének kezdetén csak ünnepi arczok mosolyognak felé, az irigység nyelve még néma, vagy csak haikan sziszeg, a természet kimenti tévedéseit, ünnepeli az életbe lépését, hódol neki, mintha uralkodóját fogadná. Gyönyörű világ az ifjúság, ez az emberi élet aranykora, az Istenség legdicsőbb adománya. Lelkünkben még ott ülünk az iskola padjain, a kik már mint a közélet munkásai keressük a megnyugtató béke és megelégedés harmóniájának kiegészítő akkordjait, megfontolt érdekeink irányítják reményeink vitorláit, szeretünk-gyülölünk szabályok szerint. Ott ülünk az iskola padjain, lelkünk izzó hevében nem ismer lehetetlenséget, átrepüli a végtelent, minden érzelmünk szent és igaz s forróbban lángolunk tán mint a napkirály. Oh az ifjúság jó és igaz, jó és igaz még azoknál is, a kik később árulók és gonoszok lesznek. Előttünk ül tanári székében rajongásig szeretett profeszorunk s a történelem, az emberiség e lelkiismeretének világeseményeit magyarázza. T. k. Ha a művészet a hangok csodás birodalmában a rythmusok és melódiák finomságaival a lelket elragadni; ha művészet a szinpad megrázó jeleneteivel, az előadás igazságával a lélek indulatainak nyugvó tenyerét felkorbácsolni s tomboló zivatarba sodorni: istenek rejtelmes tudása a tudományok fáklyájával a lelkek mélységeibe, a tárnák fenekére leszállani s ott világosságot gyújtani. A világ legnagyobb művésze az, ki biztos kezekkel képes beleragadni az ifjúság szivének húrjaiba s abból a lelkesedésnek eszményi fenségü hangjait kicsalni, a ki az érzelmek birodalmában az életnek tartalmát, eszmei tökéletességet adó kincseket képes elhelyezni. — A világ legnagyobb művésze az iijuság nevelő tanítója, mert csak az ő lelkesedése teremtheti meg az ideálok cultusát, a humanitást s az ebből folyó világboldogitását. Itt rejlik az emberiséget foglalkoztató problémák kulcsa.
