Állami gimnázium, Munkács, 1899

16 Nyomodban a jó szerencse járt. A kétes remény hosszú küzdelem után valóra vált. A teljesített nehéz munka eredménye egy virágzásnak indult intézet. Ez intézetnek 1875. márcziusa óta a magas kormány akaratából vezére, igazgatója vagy s immár 25 éven keresztül vezeted kellő okossággal, nagy elővigyázattal s lankadatlan munkakedvvel sokszor szirtek és zátonyok közt úszó hajóját. Ennek a 25 évet megfutott terhes igazgatói munkásságnak szól e mi mostani ünnepélyes összejövetelünk. Végig röpül lelkünk a 25 év fölött s amott a kezdetnél egy viruló ifjút találunk magasra törő lélekkel, szenvedélyes vágytól ösztönözve, hogy az élet nehéz küzdelmeiben növelje erejét s utat törjön magának az erősek és a jók között. Részleteket e sok évi munkahalmazból nem említek föl. Hiszen a nagy épület, melynek lelke középpontja te voltál és vagy most is, itt áll deresedő fejed fölött. E néma falak a hozzáértőknek sokat, nagyon sokat, minden ékesen szólásnál többet beszélnek. Azoknak a zsenge gyermekeknek nagy serege, kiknek szivébe a szép és jó iránti érzéket, lelkébe a tudás vágyát igyekeztél becsepegtetni, ma már egyenkint mint komoly féríiak szerepelnek az élet küzdelmes harcában, tisztelettel veszik körül nevedet s a nem muló hála érzelmeit hozzák ajándékul e nap emlékének. S mig ők talán megkomorodtak az élet szenvedelmes tusáiban, a te lelked most is az ifjú vidámságával tükröződik vissza a folyton megifjúló ifjúság között. Mert csodálatos ez a középiskola! Ez az örök ifjúság hazája, mely soha nem vénül, soha nem öregszik. Aki e körben él, annak lélekben örök ifjúnak kell lenni és maradnia. Azért maradt meg a te lelked is örök ifjúnak. Nagy érdemed van abban is, hogy lelkes, jó tanári kar áll körülötted, kiknek a kötelesség teljesítésében mintaképül jársz előttök. Mint egyszerű tanár léptél e pályára s megmaradtál máig annak, ami kezdetben voltál. Az igazgatói cím és állás nem választott el tőlünk. Mint igazi munkatárs, mint barát működtél velünk folytonosan. Bár sokszor nehéz körülményekkel küzdöttünk, te soha nem csüggedtél, sőt tiszta lelked humorával társaidba is erőt, lelkesedést öntöttéi. Egy sarjadó, gyönge növény volt ez intézet, midőn, élire állottál, melynek még létjoga is sok oldalról kétségbe vonatott. És ma ki merné tagadni hasznos és szükséges voltát! Hazafias, nemzeti törekvéseivel utat nyitott magának a létjogosultságra. Összeforrt lelkeddel e tanintézet. Emelkedése büszkeséged volt. Es most megfordítva, büszke reád, hogy élén állottál és állsz ma is. S amint egyik koszorús költőnk mondja: »Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a sziv felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk/;' ugy te munkásságodnak nem kerestél nagy kört, csak amennyi szivedbe fért. Az iskolán kivül e város területe határolta működésed keretét. Itt kezdted nyilvános pályádat, ennek éltél az első pillanattól fogva mind ekkoráig. De itt aztán egész ember voltál, a rád bízottaknak teljesen megfeleltél. Nincs Munkács városnak egy kulturális intézménye, melynek küzdelmes létesítéséből ki nem vetted volna osztályrészedet. Az eszmék harca mindig felfegyverkezve — készen talált és szerencsés tapintattal a helyes irány megjelölésében mutatkozott vezető képességed. Mindezeknek hatása folytán keletkezett az az összhangzó érzelem, mely bennünket itt most egybegyűjtött; ezeknek hatása hozza ajkainkra