Állami gimnázium, Munkács, 1898

4 aránt, melytől nem volt ment egy család, egyetlen viskó és mind ennek daczára, néma fájdalmunkban ha zokogtunk is, arról csupán magunk tudtunk. Ellenállásunk megtört. Kíméletre, a tapasztalatok után, nem számíthattunk. Készültünk a halálra! Hosszú idő, csaknem fél század választ el bennünket ez eseményektől és mégis vajmi sokan vagyunk még, kik a fáradt vándor kérdező és téveteg tekintetét megértve, kétségbeesve tudakoltuk, ha lesz-e harmadszor is feltámadás, vagy pedig vége immár mindennek? Nem lett vége! íme, ismét együtt vagyunk; erősebbek, tapasztalatokban gazdagabbak, mint valaha! Súlyos teher alatt görnyedeztünk, melytől nyomva nem volt erőnk reményleni a jövőben, nem volt erőnk visszatekinteni a múltba. Nem volt ez élet, mint nem élet a tetszhalott élete,- de halál sem volt, a mint hogy a tetszhalott sem halott. Ebben a kimondhatatlanul szomorú időben az isteni gondviselés szánakozó tekintete felénk fordult és küldetéssel ruházván föl, hozzánk bocsátotta a béke angyalát. Kinek nyomában szétfoszlott az országot betakaró gyászlepel. A kibukkanó napsugár csókjából virág fákadt; a beesett, sápadt arczok az élet színébe öltözködtek és ismét megindult az élet lüktetése és egy érzelemben, egy gondolatban egyesülve olyan mérhetetlen lehetne örömünk, boldogságunk, mint a minő mérhetlen ma a mi gyászos bánatunk. Nagy ünnepre készül a császárváros! Evek szakadatlan sora kimerithetlen szerencse-adományait reá pazarolta. Fény és pompába öltözködött; melyet megtízszerezett az emberek arculatán tükröződő örömmámor. — Az ősrégi Haubsburgház fiatal sarjadéka. I. Ferencz József ausztriai császár, oltárhoz-vezette a szépséges bajor hercegleányt, Erzsébetet. — Azt kell hinnünk, hogy uj nap támadt az égen abban az órában, melyben a Felség uj hazája határait átlépte, mely uj napnak meleg sugarai, a mi búbánatos hazánk földjére is bevilágítottak. Megnyíltak a nehéz börtönök százainak ajtai, visszaadva az árván maradt családoknak az atyát, a testvérét, a hűséges mátkának a sokszor megsiratott vőlegényt. A 48-ki szabadságharczban való részvételük miatt bebörtönzött politikai foglyaink élvezték első sorban az ifjú császárné áldást termő jótékonyságát, mely ettől az időtől kezdve többé nem szünetelt. Ismeretlen hölgy, egyetlen szolgálótól kisérve, az alacsony kunyhó belsejébe hatol, mert hirt vett róla, hogy a nyomorhoz