Állami gimnázium, Munkács, 1898

5 még súlyos betegség is csatlakozott, mely kétségbeesésbe taszítja az egész istenadta családot. Megjelenésével eltűnt a nyomor, messze szállt a betegség csirája és boldogság áradott az egész környezetre. Kell-e mondanom ki volt a boldogság nemtője? És ez száz és száz esetben ismétlődött, csaknem szakadatlanul. Súlyos hadjáratok emésztették a birodalom népét, vagyonát, területét. Megteltek a kórházak jajgató, őrjöngő, isten káromló sebesültekkel. Iszonyat csak reá is gondolni: ennyi szenvedést, ennyi lelki gyötrelmet ily óriási mérvben látni! Ki gondolna arra, hogy annyi enyhitő írt vigyen magával e kórházakba, a melytől mindanyiok szenvedései enyhülésbe menjenek át ? A Királyné a gyász színébe öltözködve, mindannyiszor fölkereste e szerencsétleneket. Puszta megjelenésére elhalt a jajszó, nehéz sóhaj szé'lott a szegény sebesült katonák kebeléből és csaknem a csodával határos, . . . megszűnt a szenvedésök. Gyógyír volt a láthatása; balzsam a beszéde. A csodák kora rég lejárt már és mi mégis az égi jelenségek csodás megnyilatkozásaiból meritjük a törhetetlen erőt és kitartást a mi titáni küzdelmeinkhez! Most történt ime másodízben, hogy a mi napunk nyugatról kelt föl, fényes sugaraival bearanyozva a magyar nemzet összeségének lelki világát, földi és túlvilági eletét. Bajorország küldötte nekünk az első király, Sz. Isi.bánnak buzgó hitvesét, az első királynét és vele a kereszténységet és ugyancsak ezen ország adta Erzsébetet a legalkotmányosabb és legszeretettebb királynak áldott lelkű, nemes és irgalmas szivü nemtőjét, a mi árvaságra jutott nemzetünknek édes anyját, a kinek egy mosolyba szétfoszlott az országra boruló gyászfátyol, derültebb színeknek adva helyet, derültebb hangulatra varázsolva az eddig búbánatos lelkeket. így fejlődött lelki világunk fokozatosan a magyar nemzet nagy ünnepéig, a mikor is a király koronázásának tényében éri el csúcspontját. A király-koronázás egymagában is a legjelentősebb nemzeti ünnep, mennyivel inkább örömteljes, ha a kettős koronázás második személye maga a királyné az a királyné, a ki már megvette a nemzet szivét, már eddig is birja rajongó szeretetét, kire mint egy magasabb lényre tekint föl a főúr és a föld népe, a gazdag és szegény, az ifjú és a vén, hisz mindnyájan részesültünk nemes szive vonzalmában akkor, a mikor ezek a testi és lelki jócselekedetek bizonyos körökben nem mentek erény számba. Csoda lett volna-e ha vele szemben nem egyszer, de százszor kitör belőlünk az indulat, vitám et sangvinem!? Erre azonban nem volt szükség. Első meg-