Állami gimnázium, Munkács, 1898

6 jelenése is gyógyító balzsam volt a mi vérző sebeinkre, — királynévá történt megkoronázása az anya és gyermekei közötti szeretetnek lett szétszakithatatlan kapcsolata. Ettől a naptól kezdve közös a mi boldogságunk, közös a mi bánatunk! Büszkén dobog föl a szivünk, midőn a koronázást követő évek nagy részében magunkénak mondhattuk a királynét! A Gödöllő vidéki föld népe csak ugy ismerte, mint a maga Nagyaszonyát, kit nemcsak látott, vagy talán a távolból csodált, de a ki meg-megszólitotta, kikérdezte ügyét baját; tudakolózott a családja felől segített a hol kellett, idegen pedig soha senkihez sem volt. Hát még mikor a lovas vadászatoknak volt megbűvölő királynője! A különben is lóra termett nemzet fiainak előkelői, a magas körök, örömrivalgással üdvözölték a délczeg fejedelmi asszonyt, kihez szépségre, merészségre, bűbájos megjelenésre, nem volt köztük fogható. Ezek voltak azok az aranynapok, a melyek a mi emlékezetünkben nem fognak halványulni soha! Erre az időre esnek azok a külföldi utazások, melyek a mi királynénk klaszikus lelkületének adtak tápot, elkalauzolva őt a görög, a római műemlékek helyszínére, fölébresztve lelkének szunnyadozó költői erőit. És megszólitá az Ur a földi kalandozásaiból visszatérő gonosz szellemet, kérdezvén: mit mivel ott a földön az én hívséges szolgám Jób ? — Semmi oka uram, hogy ne legyen hozzád hivséges. Elhalmoztad testi lelki javakkal, adtál neki családi boldogságot, hát hogyne lenne istenfélő. Vedd el csak mindezeket tőle, majd akkor fog megválni, hogy az-e Jób, a kinek te tartod őt. Jól van tehát sátán neked adom mindenét, tedd őt próbára a magad módja szerint, az életét azonban kímélni tartozol. És hullott a csapás csapásra. Jób elveszítette mindenét, el vagyonát, becsületét. Egyet azonban nem: az isten akaratában való megnyugvását: az Isten adta az Isten el is vette, áldassék az ő szent neve! . . . 1889. évi jan. 30-ának reggelén hírnök érkezett a császári palotába, sürgős kihallgatásra. Híre lesújtó az uralkodóra, pótolhatlan veszteség a szülőkre. JiezsŐ, a koronának reménybeli örököse, az egyetlen, kire az apa büszkeséggel tekint és kit az anya szeretettel ölel keblére, váratlanul meghalt. — Az isten adta, el is vette, legyen áldott az ő szent neve. A mi jó királyunk nemcsak ismerte Jób történetét de megtanulta belőle azt is, hogy a megpróbáltatások az isteni gondviselés bölcs elhatározásának következményei és ha örömmel vettük