Állami gimnázium, Munkács, 1898

13 kezéből a jót, el kell fogadnunk abból a roszat is, hisz az ő utjai kifürkészhetlenek Ám az anyai sziv nem böcselkedik Örül, szeret és ha csapás éri, meghal bánatában. A gyermek rajongó szeretetével körülövezett anyára, a mi bálványozott királynénkra a veszteség elviselhetlennek látszott és fia keresésére indult. Bolyongásaiban átkutatta a mérhethen oceánokat; félnapokra terjedő fáradságos imbolygások között felkapaszkodott az égre meredő hegyóriások csúcsaira, aláereszkedett a mélyen fekvő völgyek ölébe, a megsebzett anyai sziv azonban nyugalomra nem birt találni. Ha létezett valaha Golgota-járás, Erzsébet királyné eme kalvária járása, az volt. Évekig bolyongott itt köztünk, erdei ösvényen, elhagyott utakon, hegyi magaslatokon, meg-megszólitgatva a szegény embert, kivált ha bánatot olvasott le arczárói, ajándékkal, vigasztaló szóval bocsátva őt további útjára. Innen volt az, hogy szegény és gazdag áhítattal nézte, szemével követte és szive áldását utána küldötte, a merre léptei vitték. — Itt és ott a messze külországban mindenütt ismerték, szánták és áldották. Szánták a mérhetlen veszteségek okából, a melyek érték, melyek gyászba borították azt a drága életét, azt az áldott lelket, melynek egyedüli öröme, a mások könyeinek letörlése, búbánatos leiköknek megvigasztalása volt. Nincs a történelemnek hozzá fogható alakja, ki magas állásában oly lelki nagyságot annyi szívbeli nemeséggel, oly irgalmas cselekedetekre valló hajlamokat egyesitett volna, mint a mennyire ki voltak ezen erények fejlődve a mi boldog emlékű jó királynénkban. Igen, most már boldog emlékű. — Külföldi bolyongásai közben, midőn búbánatos lelkére vigaszt, fájó szivére balzsamot keresne, végzete Svájcz egyik kies fekvésű városába, Genfbe vezette. Itt lesett reá egy — az ember képébe öltözött fenevad, . . . fölvillant a gyilkos tőre ... és porba hullott a mi drága koronánk! . . . Nincs szó, melylyel fájdalmunkat ecseteljük; nincs ehhez fogható érzés, mely némává tesz, mielőtt a jaj-kiáltás elhagyná ajkainkat. A legnemesebb ember. — ... a legszerencsétlenebb családfő, . . . a király az első hír hallatára kétségbeesetten kiáltott föl. hogy: »most már vége mindennek«! — Értjük és méltányoljuk a fájdalom nagyságát, — hisz ez már a hetedik csapás, mely a felséges uralkodó házra nehezül, és . . . igen ... a 7-ik és a legnagyobb és a legtragikusabb. Szegény jó Királynénk! Ám az első kétségbe-esés lecsillapultával nyomon halad az Isten véghetetlen jóságába vetett hit és a rendelkezéseiben való megnyugvás. Ismét és ismét csak