Állami gimnázium, Munkács, 1893
34 Ézsaiás meg Valkai Imre történeti beszélve szolgált. A harmadikat a Hunyadiház diadalünnepét nem keríthettem meg. Az első íme ez : Volt régesrégen egy ünnep. Minden évben egyszer tartották. Ez volt a »király vendégül hívása.« A gyermek és öreg imádsággal, az ifjú dallal, a leány csókkal hi/ta. Keresztúton a viszhangtól is megkérdezték: Mikor jön q\ a király? Beénekelték a nevét a barlangba, templomba, harangba. A pap meg a szószékről hívogatta. A török csaták idején is ígv hivták a királyt, tartja a rege : »Mátyás király én királyom, ország ura, uraságom; szép koronás gyermekünk, gyönyörű szeretetünk: Gyere hozzánk e nyáron, szép táltos paripádon.« Mindenki, minden hely téged vár. Utadra piros lombot hullat a vadrózsa is. Hí a madár énekével. Éjjel a legszebb csillag vezeti lépteid ! A vadgalamb is puha ágynak tépi le kebléről a tollat számodra. A zsivány subát térit s míg alszol, még a leeső falevelet is felfogja. A merre te jösz, még az üszőnek is teje csorran, hogy tejút legyen jártodban. A kis méh szekérkenőcsűl hullatja mézét s a nép az országút porába szórja áldását. — Ne hozz útravalót, tanácsadót, fülbemászó bogarat, - csak szép mesemadaradat a fekete hollót s fehér paripádat. Beszéded' úgy hallgatjuk, mint egy fölszentelt harangot. »Ne hozz hát egyebet, csak szívedet, az nem csal meg tégedet. Veled jön még két csillag: a vitézség, bátorság. Hős király ! te vagy nekünk tündérmesénk, énekünk.« Harcaid után a vitéz így dalol: »Piros rózsa, piros seb, a piros seb kedvesebb! Rózsa kalapomon, seb az oldalamon, a rózsát mátkámért a sebet hazámért hordom s érte vivó, diadalra hívó kedves királyomért.« Gyere »parancsoló jó gazdánk, tekintsd meg a barázdánk: Aranyszín kalászban piros buzaszem: a mikor akarod, tied minden szem. Vigy el egv kalászt Budára, koszorúnak koronádra.« Jöjj Tokajba, hol »aranycsemely folyik a szőlő szeméből; fördjél benne velünk szived jó kedvéből. Vigv egy gerezdet Budára, Ékességül koronádra.« Tekints be a néphez, nézd meg munkásságát. Mindenütt tieid laknak, kik néked örömmel adnak bort, búzát, vért, szívet. És mind ezt az igazságért, »melynek mértéke nálad van, nagv erős lelkedben, s melyet oly bátran tudsz mérni s tartani kezedben.« S a fent idézett refraint ismételve így végzi a költő: Te vagv nekünk öcsénk, bátyánk, Atyánkfia, testvérünk; Egyiknek ez, másiknak az, Erőnk, csontunk, szivvérünk. Isten után te vagv legjobb hozzánk. Te vagy- a második Miatyánk, Gyere siess hozzánk ! ! Semmitse tesz, ha Budán Felejted is a koronát: A mi szeretetünk A te koronád; S mely rejt magában örök, szent varázst: Ölelésünk Szentistvánpalást. A »1 lalálitélet és tudomány« itt következik: Mátyás alatt Buda vára Úgy tündökölt mint az égbolt; A hír, dicsőség napjától Költészettől, tudománytól, — Az ész, szellem erőssége, S az igazság kovája volt. Világhírű nagy könyvtára A tudományok Mekkája : Oda zarándokoltak mind A tudósok gyermekekint. Nemcsak vendégszeretettel Fogadta ő és hazája. Dalnok, tudós, festő, szobrász Honának tartá e hazát, — Perikies, Plátó, Leonidás Közt itt történt csak kézfogás, — S viszhangozá egész világ Mátyás királynak jelszavát:
