Állami gimnázium, Munkács, 1890
21 s ezzel a tanár rávezetésében közreműködjék. A határozatlan névmások közül csak a. leggyakoriabbakat vettem fel, a többit gyakorlatilag is lehet elsajátíttatni a tanulókkal. Ragozásuk feltüntetéseül ennyi elég ; a jelen grammatikákban megszokott nagy számukkal sokat rontunk a kedvérzeten. Az igeragozás táblázatát is — a hogy fennebb említettem — célszerűbb módszer szerint osztottam be. A bevezető ismeretekben arra fektettem fősúlyt, hogy a tanuló lehetőleg könnyen találja meg az átmenetet a magyar igetanból a latinéba. E végből a latin terminusokat nem fordítottam, a hogy a jelen grammatikusok teszik, hanem azokkal a magyar igealakokkal párhuzamosítottam, melyekkel fordítandók vagy fordíthatók. A mintaragozás mindenik alakjából csak annyit vettem fel, a mennyit okvetlen szükségesnek találtam, hogy a tanuló részint az előre bocsátott gyakorlati rávezetés mellett, részint feltaláló illetve következtető tehetsége segélyével tanulja meg az igeragozást. Erre céloz a vastag betűzés is. A magam részéről örömmel mondhatom, hogy tanítványaim előzetes gyakorlati rávezetés mellett könnyedén bánnak el a szóbeli extemporalékkal, melyeket hat hét multával néhány előadáson az igeragozás befejezéseül tartottam. E gyakorlati tanításnak a lett az eredménye, hogy a középszerű tanuló is tudott csekély útbaigazítás mellett exteniporáliter fordítani meséket, mihelyt az ismeretlen szókat tollba mondottam volt. Célszerűbbnek véltem az igeidők főcíme alá foglalni az igenemeket és módokat, mert tényleg a tanuló (sőt nagyrészt a tanár) rendesen elébb az igeidőt emlegeti, s másod sorban tér át az ige nemének és módjának meghatározására. Pl. sokkal természetesebbnek találom, ha e helyet „activi indicativi praesens" helyett így szólunk: praesens activi indicativi. Sőt igen gyakran a tanuló csak az igeidővel felel, ellenben a nem és mód megemlítését feleslegnek találja. Kiváló jó oldala ennek a beosztásnak az is, hogy a tanuló úgy alaki mint módos változatataival egyetlen vastagon határolt kertben látja mindenik igeidőt, s ennek révén mindenik időről összefüggő képzetcsoportot állandósíthat elméjében. így feleslegessé válik lassankint, hogy az igealak hosszadalmas meghatározával kínozzuk a tanulót; elég ha az időt tudja megjelölni egyébbként helyes fordítással feleljen. Tévesztettnek állítom azt a grammatikát is, mely az imperativusban praesenst és futurumot emleget, holott a magyarban nem felelhetünk reá hasonló alakokkal; ezért egyáltalán jobbnak fogadom el az „egyszerű és szigorú imperativus" elnevezést; s ezért rekesztettem külön a „Praesens" keretéből. Az infinitivust, s praticipiumot pedig azért vettem külön keretbe, mert mint igenevek jelentményileg ugyancsak nem eshetnek egy kategóriába a személyes igeidőkkel. Nem ide valónak ítélem a tövek hosszadalmas tárgyalását sem, hadd maradjon akkorra, mikor a t-nuló már alaposan tud bánni az igeidők fordításával ; legfeljebb a három íotővel bajlódjunk. Csupán a „megjegyzések" rovatába foglalom a gerundiumot, a harmadik coningatio is végű igék eltérését, az igalakok rövidítését, az álszenvedő igéket és a coniugatio periphrasticát, mert ha a tanuló alaposan bírja a rendes coningatiot, mindezeket könnyen lehet gyakorlatilag pótolni ; találó fordítási gyakorlatokkal aránylag kevesebb fáradsággal alaposabban szokik beléjük.
