Állami gimnázium, Munkács, 1882

Pályaválasztás. W jjPjjlvasmáhyaini között gyakran találkoztam egy hasonlattal melyben az emberi társadalom egy jól szervezett zene-, vagy énnekkarhoz viszonyittatik. Mint ezekben, ugy amabban kell, hogy minden egyes tag áílegyen hatva a neki juttatott szerep szellemétől, legyen bár azon szerep az összben a legfontosabb, vagy kevésbé jelentőségteljes. Arról is megvagyunk győződve, hogy a siker elérése czéljából kell, hogy minden •egyes közreműködő a legnagyobb kedvvel, kitartással és mondhatnánk szenvedélylyel kezelje műszereit. Ellenben mennyire szenved az összesség valamint a közreműködők egyesei, ha hajlam és benső részvét nem munkál közre, vagy ha csupán zsold, vagy pedig a szigorú kötelességteljesitése okából — mint' egy. robotban — munkálkodunk. Egyes kirivó hibák, Összhaíigzatlanság jellemzik a darabot a nélkül, hogy okát' tudnánk r.dni. De ha éppen nem is megy annyira a dolog, a közönség érti, hogy itt hiányzik a szellem, az élet, és elégületlen ül távozik; ugy a szereplő örvendezve, hogy tuJ van mindenen. Nem hasonlit'C ezen szereplőhöz azon egyén ki a társadalomban pályát tévesztett ? Kedvetlenséggel fog napi foglalkozásához, munkálkodása közben gondolatai ide s tova kalandoznak; szórakozás és élvezetekre gondol, de melyeket megszerezni nem képes. Megtörténik néha, hogy sikerrel végezte munkáját, még sem talál benne örömet, mert alapjában véve tehetetlen és miben sem talál megelégedést. Az ily pályatévesztett^még az irigység érzelme is felkeresi, különösen ha tapasztalja, hogy polgártársai nagyobb, kényelmesebb anyagi jólétnek örvendeznek. Mindez elégedetlenné teszi őt, mert azt hiszi, hogy azok könnyebb s mindazon által dúsabban jövedelmező pályára találtak, s hogy ez okból tekintélyesebb s gondatlanabb állást foglalnak el a társadalomban. Es a gondolat, hogy a sors részére is hasonlókép intézkedhetett volna gyötri őt folytonosan. íme igy lesz rablánccá az, aminek az ember örömét és büszkeségét kellett volna képeznie! Semmi sem ád oly megelégedést, mint az öntudat, hogy mindenki az államban megállja igazi helyét, töltse be állását, szolgáljon a társadalomnak és mindezekért tisztelet és elismerésben részesül. Ha ily öntudathoz hozzájárul a vallásos hit, hogy Isten adományozza a tehetséget hajlamot és képességei s ha ezekhez hozzá* adjuk a tudatot, hogy létezik egy felsőbb lény, ki ezen meghatározott álláshoz hivott, akkor az ember társadalmi tevékenysége határozott alakot nyur 1"