Állami gimnázium, Munkács, 1880
A helyes irányú nevelésről. E . . , bocsátva a következtetést, hogv mindnyájan, kik a nevelésről irnak, épen ugy inint azok, a kiknek irnak, kell, hogy a miveltség bizonyos fokán álljanak, önkényt fölmerül a kérdés, hogy mely út és mód szolgált és lett fölhasználva, hogy az emberi tökéletesedés eme többé-kevésbé magas fokára képeztethettünk ? Ha föltesszük a kérdést, felélettel is tartozunk reá. E felelet azonban nem kielégitő. A hány az en/iber, annyi féle a természete — és hogy e sokfele természet egy módszer fölhasználásával lenne tökéletesíthető, legalább is kétséges. Nem kell messzire mennünk, hogy állításunk valódisága felől meggyőződést szerezzünk; kérdezősködjünk egymás között, mindenikünk más-más módszert fog ajánlani és mind e különböző módszer czélhoz vezető. Pedig a jó öregek mindezt nem tanulták Írásból; de mert a gondolkozás fakadásától kezdve, mindaddig, niig elkövetkezett a szirmok lehullásának ideje, az emlékezet volt a könyv, a melyben lapoztak és a sajátmagán való tapasztalás az irány, mely megjelölte a helyest, melyet követnie kell a helytelentől, melynek kárát vallotta, tehát az egész nevelési tudomány és rendszer egybefoglalva a szülők belátásában és az első benyomások megőrzésén alapult. Hogy mennyire mély nyomokat hagynak magok után az első benyomások, találóan fejtegeti gr. Széchényi István. „A nevelés és kivált az első benyomások, úgymond bámulandó kÖvetkezésüek, ugy, hogy annak hija s ezeknek ereje miatt sokan se testi se lelki javaikkal bölcsen élni nem tudnak, gyakorta legszorosb szükségeikhez tartozó ismeretekben szűkölködnek s az által természetesen oly kábultságba s végre oly nyomorúságra jutnak, mint azon mestereinberek, kik mesterségüket nem értik. Ki dob el kenyeret egyhamar közülünk készakarva s ha zsemle bélét vagy kenyér héját elvetjük is, nem rendül-e meg bennünk valamely érzés, mintha nem jól cselekednénk s inkább titkon dobjuk félre vagy zsebünkbe dugjuk, mintsem más előtt hajitanók el? és miért? mert dajkánk mondá egykor: ,, kenyeret vesztegetni nagy bűn" sat. s való is magában a dolog, hogy Isten áldását elhajítani nem kell, mert azzal a szegény elélhet sat. De az különös, hogy tán épen az ki, egy darab kenyér elvetésén szinte megdöbben, százezereket, melyekért még annyi kenyeret lehetett vásárolni, legkisebb megilletődés nélkül szór ki. S miért? mert későbbi dajkái, szülei t. i. és nevelői vagy nem voltak vagy nem mondták neki: ,pénzt, vagyont kivetni bűn", vagy ha. mondták is, nem oly jó módJal s aggódó nyájassággal mondták, mint. az első dajkája éneke zengé fülébe*. . .'.." I*
