Állami gimnázium, Munkács, 1878

3 működés gyakorlásával gyanusittattunk, és lett ennek egy igen okszerű következménye az, hogy sok szülő, de még neveléstudósok is folytonos bizonytalanságban tartattak foglalkozásunk: felől. Hogy e kételyek minő módon lennének legbiztosabban eloszlathatok, az előbbi évi értesítőkben volt inár gyakrabban ernlités téve, igy tehát a jelen alkalommal mellőzhetjük. Megemlítésül csak annyit, miszerint az érdeklődők az értesítők átolvasása, és az előadások látogatására kéretnek föl. Valamint tehát az egyes egyének életében azoknak jelleme foglalkozásuktól föltételeztetik, azon módon állithatjuk, miszerint intézetünk jelleme az elejétől végig határozottan keresztül vitt Programm betöltésében nyilvánul. Az alkalom minden czimváltozásnál megvolt, hogy az oktatás menetében az ujabbhoz való alkalmazkodás kiséreltessék meg. Hogy e kisérletek mennyire ártalmasok lehettek volna, tanférfiak előtt szükségtelen fejtegetnünk és méltán áldhatjuk sorsunkat, mely ezen kísérletekből származandott tapasztalatoktól megóvott Oly körbe juthattunk volna ez által, melyben a menekvés reménye nélkül talán máig is forognánk és tulajdonképeni hivatásunk felől még sem volnánk tisztában Második, de nem kevésbé fontos kelléke továbbá minden tanintézetnek a befolyás a közel s távolabbi környezetre. Ez szüli a bizalmat, mely a tanintézet felvirágzásának életere. A bizalom csak önkénytelen nyilvánulásaiban észlelhető, azt erőszakolni nem lehet, de hamis utakon mégis megnyerhető; ez utóbbi esetben azonban, mint minden, mi hamisságon alapul, nem lehet állandó. Sok tanintézet, mely meg van győződve a bizalom fontosságáról, annak megszerzésében nem riad vissza a kétes utak követésétől sem, sőt sokszor a szomszédos tanintézetek becsmérléséből (mint az velünk is történik) igyekeznek maguknak tőkét csinálni. Nem követhetjük tisztelt collegáinkat ez uton, jóllehet módunkban volna; de a reclammoknak e módját mig egyrészről tiszteségtelennek tartjuk, másrészről az azt követő szédelgés örvényébe nem engedhetjük intézetünket besodortatni. Mai nap, midőn sok hivatott, de még több hivatatlan egyén vállalkozik az ingadozó tanügy megmentésére és e nagy horderejű foglalkozást azzal kezdi, hogy mindenek előtt kikiáltja, miszerint iskoláink mitsem érnek, tanáraink mitsem tudnak; valóban képtelenségnek látszik föltételezni is, hogy ezek számának szaporításához középiskolai tanárok is járulnának, kik nem képesek fölfogni, hogy a mit az egyik oldalról nagy bőkezűséggel osztogatnak, a másikról mint nekiek juttatott osztályrészt kénytelenek felvenni. Valóban nem paedagogus eljárás az amúgy is százféleképen megnehezitett nevelés munkáját még ily módokon is sikerteleniteni akarni! 1*