Szilágyi Sándor szerk.: Erdélyi Országgyűlési Emlékek 19. 1686-1688 (Budapest, 1896)

33. fejezet: 1686-1688 - VIII. 1687. jul. 26. aug. 14. Eadnóti országgyűlés

változtatott. Bizonynyal Caraífa informatióitól tartottak, a ki amikor csak alkalma nyílt, szemükre lobbantotta török és lengyel rokonszenvüket. Macskássy lengyelországi küldetésére vonatkozólag is megbízták Gyulayt, hogy ezt mint udvariassági tényt tüntesse fel, ki különben is a máramarosi határszéli villongások eligazításával volt megbízva. De titokban az is meg volt neki hagyva, hogy »protestáljon az evangelicus fejedelmek követei előtt, hogy ha »az persecutio megengedtetik, az ő urok ád számot Isten előtt róla«.

1) Az az erdélyi politika ez, melyet másfélszázados gyakorlat fejtett ki, melynek köszönhette Erdély fenmaradását a két nagy hatalom közt, de melynek szövevényén Caraffa átlátott. Fölfedezte benne az őszinteség hiányát, de mint brutális katona nem látott abban semmi mást. csak árulást és hűtlenséget. Az, hogy minden, ami 1686 óta történik, támadás Erdély vitális érdekei ellen, s a nemzetközi jognak lábbal tapodása, nem jött tekintetbe az eperjesi vértörvényszék rendezője előtt. Erdélyben nem látott mást, mint egy lázadó és elszakadt provinciát, melyet vissza kell hódítani. S hogy ez lehetővé lett, az épen azokban a napokban, midőn Gyulay Bécsbe s Macskássy Lengyelországba indult, dőlt el. A júliusi csatározások, Eszék sikertelen ostroma után, jelentékeny veszteségek árán a lotharingiai herczeg hadaival átkelt a Dráván s visszavonult Mohácsra. Utána nyomult a nagyvezér is, de a mohácsi téren aug, 12-én döntő csatát vesztett. A keresztyén hadak teljes diadalt arattak: a törökök egész tábora, valamennyi ágyúja s roppant hadi zsákmány jutott kezükbe. S hogy e csapást újabbak és nagyobbak nem követték, azt a vezérek közt kiütött egyenetlenség okozta. A bajor fejedelem és Badeni Lajos elváltak a főtábortól, a lotharingiai pedig Erdély elfoglalását tűzte ki czélúl — hol pedig a közelgő veszedelemről még szept. 1-én sem tudtak semmit. A törökök vereségét — írta a ') Alvinczy III. 170. s köv. 11.